Forrás: MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR

                              Weöres Sándor

                             Harmincöt vers

                           Magvető, Bp., 1978



Tartalom:
.........


Majdnem

Mozgó oktaéder-kristály

Az ének árnya

Égi lovasok

Az oroszlán-csillagkép

A fűzvessző-kisasszony

Őskori sziklarajz

Pogány temetési varázslat

Beethoven emlékére

In memoriam

Repülőbaleset Szíriában

Zsoltártöredék

Elégia egy halott parasztlány felett

"Egyszer volt egy ember, szakálla volt kender"

Bojtárok újévi köszöntője

Tündérkert

Ódon barokk nyoszolya

Álom a vándorlásról

Éji átutazó

A szökevény

Versek Illés Árpád festményeiről

Széchenyi

A szomjuság

Századvég

Lengyel József emlékére

Buda, Ferenchegy

A szél

Faluvég

Eltévedt gyerekek

A tipográfushoz

Automatikus írás

Levél Csorba Győzőnek Pécsre

Magyar-latin vers

Macska-induló

Téli dal



----------



MAJDNEM

Majdnem ahogy a csöndesen
s nem lehet tudni hány alakban
lappangó szörnyet hirtelen
és valamennyi áradatban
támadja meg az eleven
és ősidőtől változatlan
meglepetés hogy ne legyen
ámbár gyökere mindenütt van --



MOZGÓ OKTAÉDER-KRISTÁLY

a hiány puszta falai
ha elindulok meglehet
beburkolják érzékemet
ahol nincs többé valami

magam nélkül terpeszkedem
a tiszta semmiség s az is
szétkallódásomban hamis
mert hiányával van jelen

ha elindulok meglehet
a tiszta semmiség s az is
ahol nincs többé valami

beburkolják érzékemet
szétkallódásomban (hamis
a hiány) puszta falai



AZ ÉNEK ÁRNYA

A hang kedves nekem
bár megőrizni nem tudom
a veszélyes uton
mellettem futott a folyó
akkor öledben
az örök vándorlást kipihentem
nyugvó kezed alatt
a dal a húrban alszik
felkölteni semmiség
felkölteni semmi kivánság



ÉGI LOVASOK

A földi tüzet a magas álmok vigyázzák,
az őrlelkek, s lelovagolvá a tóból itatnak.

Lábnyomaik maradoznak, de ők elenyésznek a sás közt,
tövis-tépte sebeiket soká megőrzi az eredő.

Hát te, vörhenyes szakállú! azt hiszed, örökké bírhatod
az alkonytól tarka folyót és égi kötelékét?

Lenn minden nyomott, borús, visszavert fénytől haragos.
A vágytalan őrlelkek rajta csak álomként lovagolnak.



AZ OROSZLÁN-CSILLAGKÉP

A piros láng a sötétség szeretője.
Az oroszlán nem ragyog magától, hanem az éjszakától.
Elrejti arany sörényét, hasztalan a szaggatott kiáltozás
a hegycsúcson s minden völgytorokban,
hiábavaló a húr éneke, a madár-hangu síp
a rengetegben s a zsenge ifju ligetben,
a szita-zörgetés, forrástól sziklafalig a dob-dörgetés,
a kérlelés mit ér magányosan valamennyi mellben --
Mindenfelé lát, de nem világít. Csak ha végül
és kezdettől mindörökké átöleli kérlelve a feketeség,
enged titkából: a magasan s a szétszórtan tükröző
számtalan mélyben hiány nélkül megszületik,
a homályos szegélyen pirosan életre kelve.



A FŰZVESSZŐ-KISASSZONY

Jártam a patak hajlatán
és szóltam egy fűzbokornak:
Ezentúl legyél leány.

-- Virágnyitó évszak ege fordul,
én a hegytövi patak-oldalon
az iszaptól tiszta derekammal
nyújtózkodom, hajladozom.

Az égen fekete táltos nyargal,
patái alól éjszaka fürtökben szakad a tűz,
és fut a fehér orrszarvú a hegyről
és rámnéz: Ki ez a szűz?

Lombjaimat lehajtom,
titkomat temeti arcom,
hiába érint a szellő
s a tavaszi csillagok ezre,
bőröm alatt parázs éget,
könnyet facsar sisteregve,
az itatón átgázolt a csorda,
ágaimat letiporta,
nem ivott a tiszta vízből,
csülkeivel fölkavarta.

Az égen fekete fönix fürdik,
szárnyáról éjszaka fürtökben pattog a fény,
a fehér orrszarvú a hegyre visszatér,
titkommal elszáradok én. --

Jártam a patak hajlatán,
elperzselődött a fűz a parton.
Tisztán emelem a fénybe arcom,
rosszat ki mondana rám?



ŐSKORI SZIKLARAJZ

Árnyban fekszem, fekete bölény-tehén,
a homályt érinti homlokom.
Hatalmas az erdő, egyik fa dúsabb mint a másik,
szépek a tisztások, és az ösvények rendje szép.
Csülköm behúzva hasam alá, nyögve meggörnyedek,
száraz fű és harmat kell nekem
és tőgyemet hűsíti a szikla.
Nem láthatsz engem, rejtőzni akarok,
görnyedten egyedül maradni.
Majd hajnalban hívlak: Ime, lásd a borjam!
Közelíts, érezd illatát!



POGÁNY TEMETÉSI VARÁZSLAT

Súlyosabb lehellet alatt
hová a csontbánya befúrta szélét
a bűnhődés megeshetik
s egyetlen régi aratásért
ünnep kezdődhetik
már irha nélkül
az utolsó vérzés zuhatagán túl

Két lélek ül a hintán
arccal az innenső
háttal a túlsó
nem tudja senki
melyiké a méregpohár

De az emberi halált el nem érők
eszmélve szinte
égretárt karral
minden hajnalt köszöntenek
egyik nap mint a másik

 

BEETHOVEN EMLÉKÉRE

Utolsó vonósnégyesek:
a hangzás hasadékai,
a lélek elvesztette dallamait
és nem kiván többé zenét,
se patak, se madarak hangját
ezentúl, csillagforgások
úgyse hallható énekét,
inkább a mennydörgés
vonulását !
                  Mindig a csöndet,
ahonnan néma rezgések fakadnak,
másvilági üzenetek,
némák, süketek, kénytelen
hangra fordítani --
                              A bontatlan
magányban társ dalol, a tökéletes,
az egyetlen és akármennyi,
a süketségben sincs többé egyedül.



IN MEMORIAM

Ó hány világos szikla szökellt elő,
hány gyors patakzás, Berzsenyi Dániel,
        és árnytalan csillagfüzéred
               fenn magasan s lehajolva mélybe.

Ó lanttalan nagy lantos! az éjszaka
nem múlik el, csak váltakozik, marad,
        egy-egy napot magába foglal
               és lesodorja magával árnyba.

Más nemzedék jő és az is elhalad,
csak néma lantod szól az időkön át,
        miként a szél-pengette hárfa,
               át a rövid napon és nagy éjen.



REPÜLŐBALESET SZÍRIÁBAN

`(Vujicsics Tihamér emlékének)`

Fönn az üresség
lenti sötétre kifeszítve.
Mint a madárnak,
felhőn kell távozni nékem.

Fönn a tág homály
lenn a zsúfolt éjszaka.
Mint a pálmafának,
e kettőn kell áttörni nékem.

Levegővel, porral keverve,
rideg korong a világ.
Mint a fürésznek,
peremébe kell harapni nékem.

Fönn a föld
és lenn az ég.
Mint a mesének,
most kell kezdődni nékem.



ZSOLTÁRTÖREDÉK

Pereg a lépcsők üteme:
jó együtt lenni szorosan,
az egyességben feszes út
nyugodt ereje hömpölyög.

Mint tiszta olaj a fejen,
mely aláfoly a szakállon,
s a palást szőrme-szegélyén
sok kis csillagként megpihen.

Mint a hegy boldog harmata,
mely a szomjazó völgybe száll:
a magasság oda tölti
az élet vizét örökké !



ELÉGIA EGY HALOTT PARASZTLÁNY FELETT

Elmentél, mint a kolomp-hang
       széljárta, messzi uton.

Azt mondtad, sirassanak meg
       s adják rád az új ruhád.

Az egyhanguság habarta
       kovásztalan életed.

És szinte-szinte örültél:
       de szép lesz most, jaj de szép,

virágok árnyán feküdni
       ragyogó ravatalon.

Szép ruhában, arany ajtón
       kopogsz most, hogy: szabad-e?

`(Régi vers, 1933)`



"EGYSZER VOLT EGY EMBER, SZAKÁLLA VOLT KENDER"


I

Vásárra mentem,
kést vettem,
torkom elnyiszáltam,
vérem eresztettem,
húsom aprítottam
szívem kivágtam,
mind fazékba tettem:
itt se vagyok, ott se vagyok,
mindenből a szemem ragyog,
mindenfelől én nézek rád,
mindenfelé szemed rám-lát,
te vagy a fogó !


II

Galamb voltam,
nem volt párom,
két galamb lettem,
nincs többé magányom,
három galamb lettem,
éhezik családom,
száz galamb lettem,
galambdúcba költözködtem,
késsel ölnek engem.


III

Kikopog a buzaszem
fura veréb-fejemen,
földet keres, ölelőt,
iszik esőt, levegőt.

Fura veréb-fejemből
kalász egyenesen nől,
a madarak tépázzák,
az emberek gyalázzák.

Madár méltán tépázza,
ember méltán gyalázza,
ki bánja hogy fejemen
kikopog a buzaszem ?



BOJTÁROK ÚJÉVI KÖSZÖNTŐJE

A hegyről leszálltunk,
országútra tértünk,
a gazda házába
bebillegünk-ballagunk,
betipegünk-topogunk,
becsiszegünk-csoszogunk.
            Szabad-e ?
Üres tarisznyánkba
jó levegőt szedtünk,
ennek a gazdának
mind kiborítjuk.
A hegy tetejéről
új esztendőt hoztunk,
az új esztendőnek
leszen három áldása,
négy ráadása.
            Szabad-e ?
Hogyha minket bebocsájtnak,
év három áldását,
négy ráadását
mind kihüvelyezzük.
Hogyha minket elkergetnek,
az utunkat megfordítjuk,
elbillegünk-ballagunk,
eltipegünk-topogunk,
elcsiszegünk-csoszogunk,
országútra térünk,
hegyre visszaszállunk,
év három áldását,
négy ráadását
mind magunknak tartjuk.
            Szabad-e?



TÜNDÉRKERT

Tündérkertben jártam, körülveszi bodza,
kerítése kristály, mint jég behavazva,
egy napi járóföld minden szélte-hossza,
nem is tudom kié, nincsen benne gazda.

Bent magas fenyőfák gyantát illatoznak,
sővények, bozótok szépen virágoznak,
nagy fűben fácánok, őzek játszadoznak,
fölöttük madarak égen sátoroznak.

Közepében fakad forrás tiszta habja,
árjának sudarát négyfelé fölcsapja,
majd tizenkét ágra bomlik áradatja,
mely az egész kertet harmattal itatja.

Bizony nem is tudom, hogy kerültem ide,
hol minden napsütött, mégis habtól üde,
hol ijedtség nélkül sétálgat a csibe,
kár hogy el kell mennem a föld közepibe.



ÓDON BAROKK NYOSZOLYA

A bíróék ágya széles,
mint egy bárka terebélyes,
        fent négy kopott angyalka,
        lent négy behemót tartja.

Számolá négy angyalkája,
kiknek lőn nász-éjszakája,
        hány fi és lány csemete
        fehér gyolcson születe.

Elviselt sok nemzedéket,
déd-szüléket, ük-szüléket,
        ifjan, párba-fonottan,
        vénen, végül halottan.

Forgandó nagy idejétül
az ágy köszvényt kapott végül,
        moccanásra is zörög,
        pározásra dübörög.

Eresztéke addig korhad,
míg egyszerre összeroskad,
        lehullnak az angyalok
        s arcuk tovább mosolyog.



ÁLOM A VÁNDORLÁSRÓL

Honnét örököltem
az elutazás szomoruságát?
Folyton uton,
itt se, ott se maradhatok.
Hallom a vonat füttyét,
futok az állomásra.
Futnék, de kezemben a poggyász idegen,
hol hagytam az enyémet?
S a házból, ahonnan kilépnék,
nem nyílik az ajtó.
Böröndöm egyre több s nagyobb,
himbál, harangoz
a vállamon, a hasamon, a hátamon.
Végre a lakásból kinn vagyok
de hiányzik a lépcső,
előttem tenger-mély szakadék.
Sebaj, egy létrát itt feledtek,
lekúszom a lenti messzeségbe,
alattam lomb-örvényben
bujkálnak az apró völgyi házak.
S a létrának egyetlen foka sincs már,
hullok csomagjaimon lebegve,
hirtelen-váratlan lejutottam.
De lenn a völgyi utcákat nem ismerem,
merre lehet az állomás?
A vonatról mingyárt lekésem.
Sietek idegen házak között,
út sincs, nyargalok udvarokon át,
s az épületek mílyen nagyok,
mind fekete homlokzatok
arany-füzéresen, mint a sírkövek.
Végre! itt a pályaudvar!
Csakhogy a sietségben
felöltözni elfeledtem,
tetőtől talpig meztelen vagyok,
így nem lehet vonatra szállni.
De most látom, itt nincs vasút,
hanem fürdőkád, szappan, melegvíz,
pőrén belépek, nyujtózkodom,
s már nem tudom, mit is akartam.



ÉJI ÁTUTAZÓ

a zene hullámzása
a cseréptetők árnya
a zene hullámzása

süss idegen csillag
a zene hullámzása
süss idegen csillag

virágcsokor arcu
villanydrótok közt
harang nézésü
a zene illata

süss idegen hold
virágcsokor arcu
harang nézésü

a cseréptetők árnya
süss idegen zene
villanydrótok közt
hullámzó hold alatt

hullámzó hold partján
fürdik a szomjuság
idegen zenében
ázott cseréptetőkben

villanydrótok közt
fürdetik a szomjuságot
árnyak hullámában

süss idegen csillag
a zene hullámzása
a cseréptetők árnya

csillag
cserép
idegen



A SZÖKEVÉNY

Nézd csak, nézd csak! mílyen város,
ahol járok egymagam?
A diliházból kiszöktem,
csatangolok boldogan.
Hol csuktak be, elfeledtem,
ugyanott, ahol kijöttem;
egyik utca mint a másik:
hogy jutok az állomásig?
Minden utcán a csatorna
fölszaggatva, széttiporva,
facsart beleit mutatja
s agyvelejét, vigyorogva.
Folyton ugrom, mégse mondnak
árkot ugráló bolondnak.
Minden ember ismerős,
nekem visszaköszönős,
csak tudnám: ki? Ez a város
nevetős és barátságos.



VERSEK ILLÉS ÁRPÁD FESTMÉNYEIRŐL


`Bolond Istók`

Kopár ágak fölött a téli égen
szekérkerékként gurul a mese:
tán Bolond Istók vonul a vidéken,
vagy más? Mindegy, nem bizonyos sose.


`W. S. Csöngén 1943-ban`

Ez én vagyok. Alvó, egészen kicsi fej,
    mellette bögre tej,
        és nincsen égbolt.
            Rég volt.


`Missa Luba`

Az angyal fény-örvényben
szabadkozik szerényen,
pedig már sokat látott,
az Ókort és Bizáncot,
Gótikát, Reneszánszot,
modern szín- s forma-táncot;
itt néger-brazil angyal,
madárka-mozdulattal
két kis kezével ül le,
mielőtt elröpülne.


`Ufó`

A sci-fi-ből kilép ez az ifi,
csoda-várók kedvence, mákvirág,
még az életben sokra viheti,
de művészetben nincsenek csodák.


`Kövületek`

Fossziliák.
Meghaltak, attól élnek.
Fiatalok, mert tenger éve vének.
Szárazföldiek, mert tengeri lények.
Csukottan néznek.


`Az ismeretlenből érkezett vendég ünneplő ruhában`

Az álom : lepke.
S ez álmon-túli lepke,
amílyet az álom álmodik
és nem az álmodó.
Ha tetszik, ereszd be,
ámbár a semmiben örömest lakik.


`Kompozíció vörös szinekkel`

Éneklő festék vöröset dalol
és kék kíséret tüzesíti át.
Nem ismerünk itt nappalt s éjszakát,
s ez a teremtmény nincsen "valahol".



SZÉCHENYI

A döblingi bolondházban
futkos a gróf egymagában,
csörgősipka a fejében,
hetvenhét tőr a szivében.

       "Gyere haza édesapa,
       édes férjem gyere haza!"
Ne legyetek közelemben,
az Uristen kerget engem,
a nyergest ki nem fizettem,
minden asszonyt tönkretettem.

Nincs a földnek annyi kínja
mi énnékem elég volna
s a pokolnak olyan kínja
mi énhozzám méltó volna.

       "István urunk gyere haza,
       nagy veszélyben van a haza!"
Kedves szolgám, nem mehetek,
átok veri a kezemet,
lidérc üli a szivemet,
köd borítja az eszemet.

Én öltem meg a hazámat,
ezért üldöz kín és bánat,
ha kitépnék a nyelvemet,
tán az adna enyhületet. --

A döblingi bolondházban
futkos a gróf egymagában,
csörgősipka a fejében,
hetvenhét tőr a szivében.

`(Régi vers, 1936)`



A SZOMJUSÁG

A bibircsókos úr s májfoltos hölgy okozza,
hogy kígyómérgesen harap a levegő,
szívják egymást mohón, két kénkő-cigaretta,
s nem vált irányt a nap, se inget a jövő.

Élveteg tövisen fityeg a rongybabuska,
öblös bronz-bátyja kong, recés pók-nénje sző
"fizessen Ön ezen első váltónál fogva"
s a többit álmosan letörli az idő.

Szomjas a nem-ivó, s az ivó szomja még
százszor égetőbben kicsap a ködhatárra,
hol vén pap közvetít, mögötte hamis ég.

Vársz, bibircsókos úr s májfoltos hölgy, csodára:
kérleld a nyüvet, hogy vázadat lesikálja,
s imádkozz, múljon a konok csontmaradék.



SZÁZADVÉG

Huszadik század vége: az idősebb
fáradtan nyalogatja sérülését
mit háború és tirannizmus ejtett
s az ifjabb tombol emléktelenül.

Korszak-váltás. Tagolt beszéd helyett
néhány tucat indulatszó elég,
míg füst-gatyában és már ismerősen
s lomhán megérkezik az ismeretlen.



LENGYEL JÓZSEF EMLÉKÉRE

       Találkoztam Valakivel
                  a hegyi ösvényen
ahol én járni nem tudok.

Találkoztam az Igazzal
aki én lenni nem tudok.

                  Elment.
       A gazos ösvényen
       egyedül maradtam.

                  De az Igaz
mindig ujra megszületik.

           És imhol ez Az Ember
ez a lehetséges Mindenki Millió

           mindig csak egyetlenegy.



BUDA, FERENCHEGY


I

Bokrok és kórók között
az út szinte üldözött,
       a gyom úgy henőtte.
Rossz kerítés, tört palánk,
sárga bogyó, csupa láng
       világít előtte.

Fehér függők, pirosak,
fázós kékes árnyasak,
       zöld liliom-kardok,
barna fű, mit gaz megöl,
szűnő lépések elől
       míly titkot takartok ?

Hol három nagy eb tutul,
a sáros út kanyarul
       mint a liba-gége,
fal-árnyékok, ereszek
domb-lejtőre függenek:
       ott a világ vége.


II

Látni a hegyről:
a város fölött
nagy hullámokban
hömpölyög a köd,
előbb a túlsó
partot lepi el,
aztán vezeti
a folyam-meder,
gyorsan a szomszéd
dombhoz közelít,
kék-szürke hálót
a völgybe merít,
végül a hegyre
fölkúszik hamar,
rejti a várost
zápor, zivatar.


III

Nagyvároson, mégis falun lakunk,
hol mindenki mindenkit ismer,
a láthatatlan eb hangjáról
tudjuk hogy Bodri vagy Bagó,

hol elveszett kosár ezernyi szemmel
kérlel, segítsük vissza otthonába,
mivel rózsák közt lakni nem való,
nem is egészséges, ha köd közelget,

a gerlék illendőn köszönnek,
lyukas kulcs barátsággal ránk fütyül,
a hegy az ösvényt összegöngyölítve
kihengeríti lépteink elé,

minden éjfélkor lesben áll a postás
a nagyszakállú sarki fűszeressel,
szögletből hirtelen kiugranak,
hogy jó egészséget kivánjanak,

csak egy a baj : hét végén, szombaton
az egész mindenség a semmibe
ugrik fejest, vasárnap ott időzik,
hétfőn fárasztó újra helyre-rakni.



A SZÉL

A szél, mint sok kis patak,
folyik levelek között.
Bármelyikbe ütközött,
partjai mind hajlanak.

Úszó fátyolként halad
a megindult levegő,
a levél mind remegő,
rezgő árnya itt marad,

míg a szél vonul tova
a lombok közt sehova,
néki minden hely sehol,
akármerre bujdokol,
míg végűl a színtelen
lég-tengerben elpihen.



FALUVÉG

Benn a szoba, hol az árnyék
csillogó tükörbe néz.
Szélső ház ez. Kinn a tájék
zöldes messzeségbe vész.

Szögletes ablakkeretben
él a síkság, mint a kép,
csikó nyargal, madár röppen,
hol a semmi volt elébb.

Hol a semmi volt az első,
szellőt, záport álmodott,
tárult és zárult a felhő,
vagy szétszabdaltan futott:

ott fölbukkan két szikár ló
és mögöttük a szekér,
rajta ember, ponttá váló,
ahogy elnyeli a tér.

Benn árnyék hull a tükörbe,
négy fal őrzi a szobát,
egy légy jár a lámpán körbe
a zárt közelségen át.



ELTÉVEDT GYEREKEK

Mentünk a mezőn
s egyszer valahol
elveszett az út
lépteink alól,
minden csupa fű,
derekunkig ér
tenger vadvirág,
zsálya, pipitér,
nem látszik torony,
erdő rejti el,
eztán nincs nekünk
távol, se közel,
jó és rossz irányt
semmi se mutat,
nem leljük soha
többé az utat.



A TIPOGRÁFUSHOZ

Szántó Tibor, művésze a könyvnek,
arányt, stílust helyezel a könyvbe,
ékszerészként formálod a könyvet,
díszek nélkül ékesíted könyvvé
betűsorok redőit a könyvben,
hogy mindenki szeresse a könyvét.

Minden, amit kivánunk a könyvtől,
nem terajtad múlik, hisz a könyvig
érlelődő szó még nem a könyved:
te kívülről közelegsz a könyvhöz
s a formán át hajolsz ki a könyvből,
hogy általad legyen a mi könyvünk.

Mert te mindent megteszel a könyvért,
hogy ne legyen csúf és senki könyve
s ne nézzenek kedv híján a könyvre:
ezért kérlek, te gondozd a könyvem,
hogy firkám a szép és tiszta könyvvel
összeillő legyen, ép egész könyv.



AUTOMATIKUS ÍRÁS

Zenét tanul a tavirózsa
A liget deszkáin át homályosan emelkedő kocka és szerencsétlenség
Babbao tengerén a rénszarvas utazik gyülölködő kerekeken
Eleven faház köhög a látóhatár acélsinein
Almagyökér foltja szakad a cethal kapitányra
Zsibárus ponyváin át utazik a hegedüszó csokor
Kegyetlen moha volt
Sose mostoha bárgyuság evezi a borju illatát
Lelketlen keretek sohatöbbé
Csillag felelet a város felett
Rajnótakereszt fölött virágbafeszül tíz viharkereszt
Máncsonga befutotta valamennyit
Főnévfürt füttyöget asztalszékbádogos gyufaharisnyáin
Állítmánykalász ékesíti az igazszivü termelőt délelőtt
Volna fakarikahuzal orrpaláston
Üde réteken át fürge szelindekhad belein keresztül
Sohatöbbé



LEVÉL CSORBA GYŐZŐNEK PÉCSRE

No hatvanéves lettél, Csorba Viktor,
mint több éve Martyn Ferenc a piktor,
és három éve én a malediktor,
fonjon babér, szkokói murci, tik-tor.

Köszöntsön három lányod áldva téged
s éppen egyharmad-annyi feleséged
és számtalan sok barátféleséged,
jusson sok testi lelki eleséged.

Teli serleggel áldjon Szederkényi
s Pécs városának más ifjabb legényi,
s az áldomásokat viseld legényi
hetykeséggel, mint pontját a szegény "i".

Hát ünnepellek én is, Budapest is,
száz költő, kritikus, vasutas, restis,
elvégre én ölellek, nem a pestis,
ezért, Győzőm, fogadd békésen ezt is.

`Utóirat:`

Jutottunk Hatvanig, Zagyva-parti gócig,
jutunk majd Hatvantól Gyöngyösig, Miskócig,
hogyha ki nem siklik az egész szállítmány
s nem lesz több alany s tárgy, csupáncsak állítmány.



MAGYAR-LATIN VERS

Gyorsan gyógyulj, Felicia,
a fátumtól malicia,
ha bacillus-milicia
vexál mint a policia.

Raptissime, Felicia,
virulj mint a gledicia!



MACSKA-INDULÓ

Kurrogj, kurrogj, kormos macska,
cirregj, cirregj, cirmos macska,
büszkén lejt hat vak bak macska,
sok pettyes láb, száz karmocska.
       Jobbra át, balra át,
       agyon marjuk a kutyát,
              nyauúu!

Nyávogj, nyávogj, nyavalyás macska,
pisszegj, pisszegj, pikulás macska,
aki beteg pikulálhat,
szedjen macska-pilulákat.
       Hátra arc, nagy kudarc,
       nem marunk ha te se marsz,
              nyauúu!



TÉLI DAL

        Zivatar, hóvihar,
               megjöttél,
        szép idő, jó idő,
               megszöktél.
A bokor csontváztenyér,
a hold rosszul kelt kenyér,
élesztőtlen, sápatag,
a mező hósivatag.
        December, rossz ember,
               csontunk fáj,
        január, jaguár,
               ne ugrálj.
Bármi balúl ver a tél,
szegény jobbkéz mégis él,
forró levest kanalaz,
forralt bort is poharaz.
        Zivatar, hóvihar,
               távozzál,
        döngető csúf idő,
               változzál!



---------- oooooooooo ----------