Miattam jött, aranyom?

Szomszédolás Esterházy Péternél Azért szomszédolás, mert ő Rómain lakik, én meg eggyel odébb, Csillaghegyen. Ennek ellenére még sose sikerült találkoznunk. Ezért is örültem, hogy végre most fogunk.

Nagy drukk volt bennem. Nagy író. Mégiscsak egy Esterházy. Majdnem Majk és Csákvár örökös ura! Hiába írta, hogy földet vissza nem veszek! Hiába, hogy neki is négy gyereke van... Hogy oldjam a görcsöt, főztem egy nagy adag fokhagymalevest. Ehhez értek. Egy keveset otthon hagytam a családnak, a többit cserépfazékba öntöttem és elvittem Esterházy Péternek. Többféle meggondolásból. 1. Virág helyett 2. Hálából legújabb könyvéért, a Harmonia Caelestis-ért, a Mennyei Harmoniáért, amit most a legjobban szeretek az összes többi közül. Sírok fölötte és göcögve nevetek, boldog vagyok, és szégyenkezem, összeszűkül a gyomrom és heves szívdobogás fog el egyazon bekezdésnél és mindjárt utána szétárad bennem valami jó, annak az érzése, hogy a történet részese vagyok, hogy velem történik, nekem fáj, nekem öröm, az enyém is... 3. Tudtam, hogy nagy gourmand 4. Tudtam, hogy nagy családja van. Elfogy... (Egyedül volt otthon, náthásan. Kijött a kertkapuhoz, bent leraktam a levest. A "felnőtt szobában" ültünk le, ahová régen a gyerekek - amikor ők gyerekek voltak - nem tehették be a lábukat.) Most betehetik? - Be, mert ez most már nem felnőttszoba, hanem csak a belső szoba. Az én dolgozó szobámba már nehezebb a bejutás, ott nem lehet korzózni, igaz, igény sincs rá. Milyen apa? Szigorú a gyerekeivel? Emlékszem egy bekezdésre a könyvből, (458. oldal), amikor a nagymamától, a majki nagymamától maguk kikaptak. Kutyakorbáccsal. Mert kínozták a macskát... - Ki kéne javítanom, de csak elvileg jelzem, hogy nem én és nem az én nagymamám, hanem az elbeszélő, és annak a nagymamája... Nem nagyon erőteljesen jelzem ezt, de muszáj. Már csak azért se jogos, hogy hisztériázzam ezen, mert hiszen a könyv (Harmonia Caelestis) második fele éppen úgy csinál, mint hogyha most a valóságos életet mesélné. Pedig nem. De az valóban igaz, hogy a nagymamámnak elvei voltak és ezeknek az elveknek rendelte alá a személyes kapcsolatait. Nekem, mint szülőnek elképzelhetetlen az a fajta következetes szigor, amit ő alkalmazott velünk szemben. Elvileg is helyteleníteném, ha így viselkednék a gyerekeimmel. Miközben bennem láthatóan mély nyomokat hagyott a nagymamám következetessége. És pozitív nyomokat. Az édesapja viszont a történetek szerint nem volt az a klasszikus, régivágású apa. - Édesapámból nem sütött semmiféle apaszerű tekintély, nem volt benne se sértettség, se férfias hiúság, ami utóbbi nagy dolog, ismerve Magyarország férfiait. Ebből én is örököltem valami kicsit, azt hiszem. Rendszerint nem akarok erősnek mutatkozni. Ha úgy adódik, könnyen tudok veszteni, vagy belátni a saját hülyeségemet. Ebben csak a hülyeségem korlátoz, nem valami férfias minta. Azt mondta, nehezen tudja elválasztani a könyvet a valóságtól, ezért nem szívesen beszél a szereplőkről. Most mégis azt kérem, meséljen az édesanyjáról. Mit tudtak ők másként? Mert valamit tudtak... - Nem hiszem, hogy volt ilyen. Én azt gondolom, hogy amit az édesanyám tudott, eltekintve attól, hogy ő, ő volt - azt Gitta is tudja. Gitta a feleségem, hetvenháromban házasodtunk össze. Én megnősültem, ő férjhez ment, pont ugyanakkor. Tanult persze tőle, mármint Gitta az édesanyámtól, mert anyám nagyon megörült neki, mert négy fia volt, nem volt lánya. Külsőre milyen volt az édesanyja? - Vékony, magas, apám is magas volt, de anyámnak külön-külön testeire emlékszem. Volt egy vékony, inas teste, ez sokáig, aztán ötven fölött hirtelen meghízott, lett egy pocakja, akkor az eltűnt, meghízott az arca, aztán visszahízott, egy időben parókát hordott, azt aztán elengedte. Más-más képeket őrzök róla. Anyás gyerek volt? - Én-e? Igen. - Inkább kettőjük között voltam, miközben, mint első gyerek, különös státusom volt anyámnál. Ahogy látom, Gittánál a Dóra nevű elsőszülött lánynak is hasonló kedvezményei vannak, látni, hogy hálásak az anyák az elsőszülöttnek ezért a dologért. Nekem is fantasztikus élmény volt az a májusi nap, pontosan emlékszem rá. De utólag nem teszek különbséget a gyerekek között, nem írom jóvá Dórának az elsőszülöttséget. Mást írok neki jóvá. Négyen vannak testvérek és négy gyereke van. Családról, gyereknevelésről tudhat ezt, azt... - Én azt láttam magunkon, hogy négy gyerek az jó mennyiség. Már három is elég, az kellemesebb, a négy az kicsit sok. Azt szoktam mondani, két gyerek még tud nyugton lenni, három gyerek elvileg tud nyugton lenni. Négy gyerek elvileg se tud. De a sok gyerek normálissá tesz. Látom, főleg az értelmiségi szülőknél, amikor elvi alapon elkezdenek gondolkodni, hogy most mi is legyen a gyerek szabadságával. Leöntheti a sárga huzatot, vagy nem? Vagy régen, hogy megvetettem azokat a fiatal, szintén értelmiségi házaspárokat, ahol hihetetlen küzdelem folyt a gyerekkel és egy lefektetés három órás processzust jelentett.

Nálunk ez úgy történt, hogy lefekszel. És kész. Aztán később azt is megtanultuk, hogy nem egészen így van. Például a harmadik számú gyereknél ez így hangzott: Akkor most fölmész és lefekszel. Mire azt mondta, hogy nem. Mire azt mondtam, ja? Jó. Ez aztán a negyediknél még súlyosabb... Azt hiszem az alkaton túl az is szerepet játszik, hogy öregszik az ember és ide vonatkozó ereje és szenvedélye csökken. Persze ha valami nagyon rendben van, akkor a maga kultúrája és szabadsága szerint mindenki tehet, amit akar... De ahol négy gyerek van, ott az is jó, minthogy nagyon sok munka van, hogy nem lehet sokat gondolkodni. Csinálni kell. Reggel nincs az, hogy fölkeljünk vagy ne keljünk föl. Negyed nyolckor el kell indulni, ezen nincs mit spekulálni. Aztán persze mindennek van hátulütője is. Bedarálja az embert... A harmadik után éreztük, hogy talán begyűrnek a mindennapok. Hogy sok lesz. Aztán jött a negyedik gyerek és megint jó volt. Bár néha arra gondolok, az is jó, hogy most nem kell gyereket óvodába vinni... Nagyon szenvedett? - Arra a férfias balfékségre emlékszem, ahogy egy ilyen reggelt erőim, fizikai és szellemi energiáim teljes bevetésével éppen hogy meg tudtam oldani. Levetkőztetni a gyereket, a ruhát a megfelelő zsákba tenni, cipőt a polcra, váltócipőt föladni - ez számomra mindig komoly intellektuális feladatot jelentett. Amikor hazaértem, nagyon meg voltam magammal elégedve. Nemrég láttam egy fiatal férfit, az óvodába vitte volt a gyerekét, ő volt így meggyötörve. És akkor örültem, hogy én már nem viszek gyereket reggel óvodába... (Kintről hangok hallatszanak, Gitta jött meg a legkisebb fiúval. Micu lábán friss gipsz, kiment a bokája, le kéne feküdnie. Apja kinéz hozzájuk, s tekintet nélkül a gipsz okozta állapotra a matematika-korrepetálásról érdeklődik. Némi emelkedett szóváltás után megegyeznek.) - Egyedül a matematikában veszik hasznomat... És a magyar? - Én ugyan nem tartom helyénvalónak, hogy szülő írja meg a házi dolgozatot, de vannak vészhelyzetek. Eddig négy darab magyar dolgozatot írtunk meg, szellemi erőink teljes koncentrálásával. Egy se lett négyesnél jobb, igaz, hármasnál rosszabb se. Úgyhogy ezt nem nagyon díjazták a gyerekek. De a matematika feladatokat rendesen meg tudom csinálni. (Hirtelen, nem tudom miért, eszembe jutott Gizi. Gizivel huszonhat éve bensőséges és szeretetteli barátok vagyunk. A sors úgy hozta, egy ideje ő írja gépbe a kézzel írott spirálfüzeteket, Esterházy Péter kéziratait. Gizi nem volt hajlandó semmi intim információra, pedig megkörnyékeztem. De róla most eszembe jutott a kézírás... Hogy ez az ember itt a huszonegyedik században kézzel írja a könyveit. ) Kézzel ír. Én csak a leveleimet. Múltkor egyszuszra lekellett másolnom három gépelt oldalt, megfájdult tőle a vállam. A könyve, a Harmonia Caelestis hétszáztizenkét oldal nyomtatásban... A kézírástól elszokott ember elborzad. - Angyalom, én három oldalt két napig írok. Ez a könyv kilenc évig íródott. Az ember úgy érzi könnyen ír. Könnyedén. - Ah! Ha egy szöveget mindig háromszor átír a ember - kétszer ír át, a harmadik verzió a jó - akkor annak a kifejezésnek, hogy könnyen, nincsen értelme. A viszonyom a nyelvhez, itt talán lehet a könnyű szót használni. Vagy még inkább azt, hogy otthonos a viszonyom a nyelvhez. Hogy nagyon a kezemre áll a nyelv, hogy a magyar nyelv nagyon barátságos velem, nagyon segítőkész, elnéző, a bizalmába fogadott... Erre lehet azt mondani, hogy ez valami könnyűséget ad, ettől fogva aztán minden olyan, mint az ólom. Nekem nagyon jó kezem van, nagyon ügyes vagyok (megnézi a kezét), de mindennek nincs jelentősége. Azt szoktam mondani, az nem kunszt, jó mondatokat írni. Én csak jó mondatokat tudok írni. De ez se jelent semmit. Hogy azt a környezetet megteremtse az ember, amiben ennek a mondatnak értelme van, az az a baromi munka, amit reggel kilenctől nem tudom meddig kell csinálni, tologatni, vackolódni, és nem segít semmi tehetségesség rajta. Egy segít: a kíváncsiság. Ez az engem is működtető szenvedély, hogy hogyan is vannak a dolgok. Ötven év alatt nem nagyon jutottam előre... talán ezért van, hogy a kíváncsiság egy szemernyit nem csökken bennem. Ha csökken, akkor tudni fogom, megöregedtem. Ezt láttam apámon. Hogy nem érdekelte már a világ. A keresztrejtvény kezdte el érdekelni. Hogy jutott eszébe annak idején egyetlen papírlapra lemásolni Ottlik Géza regényét, az Iskola a határon-t? - Valami komoly ajándékot akartam adni Ottliknak a hetvenedik születésnapjára. Biztosra akartam menni. Gitta nevét egyszer leírtam ezerszer egy kicsi papirra, ajándéknak. Ezért tudtam, hogyha egymásra írok szöveget, az szép rajzolatot ad. Mennyi ideig másolta? - Valahová följegyeztem... Talán három hónapig...? Az elején csak keveset, reggelenként egy órát másoltam, mint valami szerzetes, Gitta mondta is, imádkozás helyett. Jó volt. Aztán egyre jobban elhatalmasodott, láttam, hogy nem leszek kész időre, akkor már fölzabálta az egész napomat, egész nap írtam. De az is jó volt, ahogy írtam a mondatait, rengeteget tanultam a nyelvről, megtanultam még jobban magyarul.

A regény nagyjából négyszáz oldal. Nem csalt? - Ha nincsen bíró, nem lehet csalni. Viszont annyira hozzám nőtt a lap, hogy amikor kész lettem vele, nem akartam odaadni. Gondoltam csináltatok tíz szitanyomatot és az elsőt odaadom. De nem lett elég jó, és akkor elszégyelltem magam, hogy milyen kisstilű alak vagyok. Berámáztattam az eredetit és fölvittem Ottliknak. Drámai találkozás volt. Mert olvashatatlanra írta a könyvét... - Amikor csináltam, én nem gondoltam semmire, csak ajándékot akartam adni. De azért ez tényleg bonyolult ajándék. Van egy kis ödipális stihhe, egy kis "apagyilkosság". Ottlik okos volt, ezt, velem ellentétben, azonnal felfogta. (Föláll, hátramegy, hozza keretben, üveg alatt a fekete képet. Csak a széleken lehet kivenni a betűket. Különös tárgy. Mint valami fétis.) - Itt van. Olyan szoros volt a kötelék köztem, meg a Mű között, hogy amikor Ottlik meghalt, az első gondolatom nem a fájdalom és a gyász volt, hanem, hogy megszerezzem a képet. Meg is kaptam. És örülök, hogy nálam van. (Visszarakja az iratkupac mellé, én addig egy ötvösremeket, egy szál ezüstrózsát nézek, ez marad meg az emlékemben, a szoba mélyén egy aranyveretes fekete szekreter, meg az otthonos kupacokká rendezett papír, kézirat és könyvhalmok. Lesz, ami lesz, úgyis a szenvedélyekről kérdezem, előveszem az apró, formatervezett rozsdamentes butéliát, és a gyűszűnyi ezüstpoharat... Egészségünkre!) - Ritka finom pálinka. Örülök, hogy ízlik. A szenvedélyről akartam kérdezni... - Hogy iszom-e? Nem iszom. (Hat óra előtt.) De van valami kéjhányados, aminek meg kell lennie. Ha például sokáig nem iszom valami jót, nem az alkohol miatt, hanem az íz miatt - most az érzékiségnek a legfelső részét mondom csak, mert arról lehet fecsegni - akkor én nem érzem jól magam. Az ételek körüli szenvedélyes kíváncsiságom néha már a nevetségességig fajul. Megyek egy idegen városban és nem a múzeumokat nézem, nem a nőket, hanem az éttermeket, az étlapokat. A múlt héten sanyarú életem Argentínába vetett, ne kérdezze mért mentem Argentínába, meghívtak, elmentem. (Konferencia. Valóságos dolog alig marad utána, legfeljebb az az elvarázsolt történet, amikor egy chilei indián rádnéz és azt mondja csillogó szemekkel, hogy ő most olvasta a Kis Magyar Pornográfiát és megváltozott az élete... Elgondolom, hogy a könyvben az a Rákosi anekdota, ami végülis Kádárra vonatkozik, de tulajdonképpen a kuruc-labanc viszonyra utal, hogy ez Santiago de Chilében mit jelentett ennek a derék embernek, mit olvasott ki belőle, hozzáteszem, vélhetően igen szar fordításban - erre kíváncsi lennék.) De egy ételről akartam beszélni. Van az argentínoknál ez a parilla, ami nem más, mint roston sült mindenféle, de főleg marhaszelet. Csak hát egyrészt, hogy van az csinálva! Másrészt miből van az a hús! Az a tény, hogy ott a szomorú vagy vidám marhák nem egy istállóban állnak, hanem a pampákon mászkálnak és ott szomorúak vagy vidámak - ennek halálos következménye van a hús zaftosságát illetően. Ilyen apróságokon múlik. Vagyis nem úgy van az, hogy ettem egy jót, hanem milyen is volt az a hús. És a hús tisztelete ott kezdődik, hogy az a tehen mászkál... (Most benéz Gitta, nevet, csettint és azt mondja: Isteni a fokhagymaleves!) Azért a könyv második felét óhatatlanul úgy olvassa az ember, mint a gróf Esterházy-család ide vonatkozó ágának legújabb kori, meglehetősen izgalmas történetét, intim családi históriákkal, kitelepítéssel, meghurcolással. Még akkor is, ha állandóan megzavarodik, mert érzi, regényt olvas, nem dokumentumot. - Kész a könyv, az olvasó úgy olvas, ahogy akar. Nekem a család terepem, anyagom, életformám, én ezt nagyon ismerem, nekem ez konveniál. Ebben élek most is, ezeket az embereket szeretem, és szerettem a gyerekkorban is, akkor ugyan nem gondoltam erre, de jó volt nekem úgy, ott, azzal a sok férfiemberrel, meg anyámmal. Egy percig nem volt az a célom, hogy akár valamelyik figuráról, akár a családról valamit állítsak vagy megírjak. Volt valami elképzelésem, és ahhoz használtam az én családomat, meg a történelmi családot, meg mindent, ami a kezem ügyébe esik. Csináltam például egy lánytestvért. Nem tudom, mért pont itt makacsoltam meg magam, ezek mulatságos dolgok. Időnként semmibe nem kerülne eltüntetni a nyomokat és mégsem tünteti el az ember és botrány lesz belőle, sértődés. Máskor meg hosszan trükközik, nőből férfit csinál, férfiból elefántot, sasszézik szabadság és kötöttség, lehetőség és a szégyen között... (Kezdődött Micu matematika korrepetálása. Mentemben még hallom: "Nullával fiam, nem osztunk. Nem, még te sem..." Otthon kétszer is megnézem az Esterházy vacsora című filmet, a rendező, Papp Gábor Zsigmond adta kölcsön a saját kópiáját. Pontos, élvezetes portréfilm. Az utolsó kockákon ül az író a Dunán egy ladikban. Két keze a térde közé szorítva, vállát kicsit fölhúzza. Kérdésre válaszol. - Én jót gondolok a Teremtésről... Most, hogy ezt így kihúzod belőlem: Én örülök, hogy élek. - És ez látszik? - kérdezik megint. Kéz a térd között, váll fölhúzva. - Ne kerteljünk. Ez látszik.) (Fogalmam sincs, evett-e Esterházy Péter a fokhagymalevesből. Gittának tudom, nagyon ízlett. A maradékot lefagyasztotta, mesélte, még harmadnapra is jutott belőle.) - Schäffer Erzsébet -

Vissza