Efrájim Kishon (Kishont Ferenc): CVINDZSI PIPIL

 Cvindzsít, a Turáni Átkot, egy koravén hajnalhasadáskor találtam akkor még díszkertemben. Úgy fél hat körül lehetett az idõ, az emberek még aludták álmukat - kivéve természetesen a polítikusokat, akiknek korán kell felkelni, nehogy fennakadás történjék -, amikor váratlanul kétségbeesett vinnyogás szûrõdött be a redõnyön keresztül párnáim közé. Kinyitottam a redõnyt, és összeragadt szemekkel kipislogtam. Akkor még díszkertem közepén egy minimális kis kölyökkutya kapálózott, és ette maga körül a flórát, még fogatlanul, ínybõl, de nagy odaadással. A kutyácska igen fehér volt, igen fiatal, fajtája is láthatóan a múlt ködében veszett el, és semmiképpen sem sikerült neki lábainak menetét összehangolni. Már-már be akartam csukni a redõnyt, hogy visszatérjek puha pehelypaplanom alá, de ebben a pillanatban megszólalt az asszony:
 - Ki az?
 - Kiskutya.
 - Jaj de édes - így az asszony -, muti.
 Szélesre tártam az ajtót, mire a kutyus betotyogott a szobába, és odapipilt a vörös szõnyegre.
Nem szeretem, ha rápipilnek a vörös szõnyegemre. Éppen ezért megragadtam a kisdedet, és kitettem a kertbe, abban a reményben, hogy aki táplálja az ég madaraít, az majd csak elviszi õt is innét máshová. Ám a kutyus fokozott vinnyogásban tört ki, mire átrohant hozzánk Toszkanininé, és úgy pongyolásan formás szónoklatot vágott ki a lelenc örökbefogadása érdekében. Toszkanininé színes szavakkal ecsetelte elõttünk, hogy a kutya a leghûségesebb állat, és amellett okos is, meg tiszta, úgyhogy nincs rajta kívül az embernek jobb barátja ebben a büdös életben, legfeljebb a kormány talán.
 - Ám legyen - mondottam Toszkanininénak -, de ha ennyire jó dolog egy kutya, akkor miért nem fogadja maga örökbe?
 - Csak még az hiányzik nekem! - így Toszkanininé. - Nincs nekem anélkül is elég bajom?
 Szóval így maradt nálunk a kutyus örökre. Rövid családi röpgyülés után az eddig ismeretlen Cvindzsi nevet adományoztuk neki a fülében lévõ barna foltok miatt, vagy más okból, már nem emlékszem. Cvindzsi csakhamar családtaggá küzdötte fel magát, és szisztematikusan a szívünkhöz nõtt. Nem mondom, az megvan nála, hogy mindent megeszik, ami fogtávolságba kerül, kezdve a rádióvezetéknél és végezve a vekkeróránál, meg aztán mindenféle apróbb hullákat hoz haza a szomszéd kertekbõl, viszont ezzel szemben rettenetesen ragaszkodó kuvaszgyerek, és észvesztve csóválja a farkát, valahányszor csak hívjuk, és szalámit lát a kezünkben. Cvindzsi bámulatosan rövid idö alatt számos vezényszót tanult el tõlem, mint mondjuk, hogy csak néhány példát említsek: "Feküdj! Feküdj!" (ilyenkor Cvindzsi felhúzza a füleit és megnyalja az arcomat), vagy pedig, "Szolgálj szépen!" (erre a vezényszóra Cvindzsi rendszerint megvakarja a hasát) és "Adj pacsit!" (a kutya nem mozdul, valószínûleg halottnak tetteti magát). Szóval röviden: Cvindzsi nem úgynevezett idomított pitizõ kutya, amelyik gépszerûen engedelmeskedik a parancsszavaknak, hanem önálló, értelmes, felnõtt szelindekfiú.
 Csak mindig rápipil a vörös szõnyegre.
 Csak pipil, és csak a vörös szõnyegre.
 Hogy miért?
 Nem lehet tudni. A pszichológia alapvetõ törvényei szerint feltehetõ, hogy mindez a szoptatóskori élmények származéka, vagyis hogy Cvindzsi vörös pipacsok között született, és ezért valahányszor vörös szõnyeget lát, amely százötvenhat sékelembe került, akkor neki pipilnie kell, különben összedõl a világ.
 De voltaképpen nem is fontos, hogy miért - a tények és a foltok maradnak tények és foltok.
 Természetesen nem nyugodtam bele Cvindzsi különös szokásába, hanem már egy hét múlva súlyos elvonókúrát kezdeményeztem a részére.
 - Tilos a vörös szõnyegre! Tilos! Pfuj! - kiabáltam, valahányszor figyelemre méltatta a vörös szõnyeget, viszont ezzel szemben elhalmoztam dicsérettel és simogatással, valahányszor félreértésbõl díszkertemben végezte el ezirányú teendõit, jóllehet díszkertem idõközben átalakult ugarrá, növekvõ fogainak ütemében. Cvindzsi azonban mindezen akcióimból láthatóan csupán azt a következtetést vonta le, hogy én igen szeszélyes isten vagyok, egyszer õrjöngök a pipi miatt, máskor meg majd szétmegyek a boldogságtól, ki ismeri itt ki magát, a zanyja Krausz?
 A magam részérõl kénytelen voltam meg1állapítani, hogy Cvindzsi nem képes felfogni a legelementárisabb higiéniai törvényeket, és ezért úgy döntöttem, hogy gyerekes szokásáról fokozatosan fogom leszoktatni. Úgy gondoltam: elõbb rászoktatom, hogy ne a vörös színû, hanem más szõnyegekre pipiljen, aztán lassanként kiszoktatom a kert irányába, hogy ott, lehetõleg a szomszédok területén bonyolodjék le a dolog. E célból lefedtem a vörös szõnyeget egy szürke szõnyeggel, és egy fél tányér mócsingot tûztem ki minden pipiért, amely szürke mezõben kerülne megvalósításra. Egy hét múlva, amikor Cvindzsi már láthatóan rászokott a szürkére, felfedtem újra a vöröset, mire a dög azonnal rohant hozzá (kutyahûség!), és örült neki, sokkal jobban, mint eddig...

 Ekkor vezettem be a sétáltatási akciót, azzal a világos elképzeléssel, hogy rászoktatom Cvindzsit a természet ölére. Vásároltam egy erõs zöld porázt, és minden este elsétáltam az ebbel Petach Tikváig és vissza. Cvindzsi egész idõ alatt példás önuralomról tett tanúságot, ám lakunkhoz közeledvén feltûnõ izgalmat árult el, és a küszöbrõl mint a szélvész száguldott a vörös szõnyeg felé.  Részemrõl megértettem, hogy ez egy komplikált biológiai folyamat, amelynek bizonyára gyökerei is vannak, de azért néhanapján felvetõdött agyamban a gondolat, hogy minek kellett ez nekem? Szóvá tettem az ügyet az asszony jelenlétében is, aki erre megjegyezte, hogy õ Rousseau-nak, a francia filozófusnak követõje, aki azt hirdette, hogy: "minden szép, ami természetes". Szóval már ilyen természetes volt nálunk, hogy Cvindzsi mindig a vörös szõnyegre pipil.
 Mít tesz azonban a természet végtelen bölcsessége?
 Az egyik délelõttön beállított hozzám Toszkanininé, hogy átadja csontjait a kutyának, mire elpanaszoltam neki, hogy a kutyus nincsen tisztában az elemi köztisztasági fogalmakkal.
 - Mert maguk nem tudják nevelni - így Toszkanininé. - Azt kell csinálni, hogy valahányszor a vörös szõnyegre csinál, akkor bele kell dugni az orrát a pipibe, és rápaskolni, és kidobni az ablakon. Mindenki így csinálja...
 Ekképpen cselekedtem, jóllehet nem vagyok híve a testi fenyítésnek. Cvindzsi jött, csinált, bedugtam az orrát, megpaskoltam és kidobtam az ablakon. A probléma nálam is központivá vált - ha naponta háromszor volt szükség az eljárás megismétlésére, akkor háromszor ismételtem meg az eljárást. És lassan-lassan kezdett valami kis eredmény mutatkozni. Ma már nem viselkedik Úgy Cvindzsi, mint annak idején; mégiscsak tanult valamit a kezem alatt. Igaz, hogy továbbra is csak a vörös szõnyegre pipil, de aztán teljesen magától, minden beavatkozás nélkül kiugrik az ablakon. Aztán kint várja, hogy jöjjek és dicsérjem...
 Az ilyenfajta esetekre mondják a Talmud bölcsei: "Hja, szél ellen nem lehet." Lassan már én is felhagyok a jelenség boncolgatásával. Csak Salamon királyt irigylem, mert õ tudott beszélni az állatok nyelvén, mint ismeretes. Odaadnám fél birodalmamat, ha megkérdezhetném egyszer Cvindzsit, a Turáni Átkot:
 - Miért? Ó, miért pont a vörös szõnyegre?
 És erre õ rám nézne azzal a két okos szemével és azt felelné:
 - Komplexus.


Vissza