Vissza a Hídmászás 2005 oldalra.
William Wordsworth: A Westminster hidon (Szabó Lőrinc ford.) Illyés Gyula: Hidak Illyés Gyula: Hídon Szabó Lőrinc: Tücsökzene (részlet) Thomas Hood: A Sóhajok hídja Paavo Haavikko: A hidakat azzal győzzük le... Fjedor Tyutcsev: Emlékezés a Néva hídján Vlagyimir Majakovszkij: Brooklyni híd
William Wordsworth A Westminster hidon Földi látvány nincs még ily isteni: nyomorult lélek, ki varázserőt nem érez e fenséges kép előtt; a Város most mint ruhát viseli a tündér reggelt; dómok tornyai ragyoknak némán; partok és mezők; még minden üres, az ég, a tetők; a füsttelen táj szikrákkal teli. Szebb hegyeket, völgyeket, dombokat kelő fény még nem locsolt sohasem; csend sohse volt mélyebb, nyugalmasabb! A folyam fut, békén, kényelmesen; úristen! a házak is alszanak; s ez az egész hatalmas szív pihen! /Szabó Lőrinc ford./
Illyés Gyula Hidak A legszomorúbb látvány ez volt: a betörött gerincű néma hídak a két város között, ahogy feküdtek sorban, mint leölt állatok a bűnben és mocsokban ők, az ártatlanok. Óriás mészárszékre kelt vörösen a nap: a szem azt hitte: vérük a napfestette hab, ahogy hevertek, holtan, lehulltan, miután kínjukban felugortak azon az éjszakán. Lesz kor, hogy talpraállnak, hátukat megvetik s te – akkor ez lesz álmod – uszítva intsz nekik: üvöltsenek bosszúért és ágaskodjanak, mert mi a rend, ha mindig ő tűr, az áldozat? De ők csak állnak, állnak (egy tagjuk nem remeg) a futó folyam és a futó idő felett!
Illyés Gyula Hídon (Két emlék I.) Tízen vagy tizenegyen: a kis társaság az esztergomi dóm-hegyről jövet az országútra érve egy percre megállt egy lámpa alatt, - ottan áll ma is - szélén Babits-csal; hajadonfővel haladt kockás kabátban; nem feledtem el sem őt, sem öltönyét, sem félszeg mosolyát... Minden mást elnyelt a hamar idő, azt a napot, az út végét és elejét. Csak az a perc maradt meg, amidőn az útra értünk, csak az a kis útdarab maradt meg emlékemben. A futó idő felett mint felmagasodó hid áll ívén Babits-csal, ahogy mosolyog, fedetlen fővel, félszegen, a győzelem leronthatatlan szobraként.
Szabó Lőrinc: Tücsökzene (részlet) 51 A híd alatt Az Ipolyon át fahíd vezetett. Nyáron a folyó megkeskenyedett, s kétoldalt, lent, a parti homokon csibészek leskelődtek. Borzalom, miket játszottak! Gonosz szavakat bömböltek, valahányszor elhaladt felettük egy nő, hogy a résen át mit láttak - mondták, milyen micsodát - a szoknya alatt, a lába között... Egy-egy asszony csúnyán visszapörölt, de a legtöbb menekült a komisz csibész-nép elől. Hívtak engem is, hogy vezessem arra a húgomat. Én nem láttam semmit: szavaikat se értettem; de iszonyodtam, és éreztem minden "szoknyás" szégyenét: ha bűne van, elég baj az neki, gazság külön csúfolni, bántani! 52 A kicsúfolt bűn A szoknyalest a lyukas híd alatt és a hozzátartozó szavakat szégyelltem és eltitkoltam, noha nagyon furkált, hogy miért fut meg a legtöbb nő? miért restelli magát? Csakugyan bűn vagy csupán gyávaság, amiért pirulnak? S ha bűn, mi lehet? Válasz nem jött. A hangos gyerekek maguk se tudták pontosan, mi az, amit oly szörnyen élvezett pimasz éretlenségük. Így aztán magam kezdtem figyelni; s bár hamarosan ráuntam a dologra, a szomorú részvét megmaradt bennem s a gyanú s a fel-felcsillanó kiváncsiság; - s megvetés, ma is, a férfiak iránt, akik, mi másnak szégyen, kín, titok, röhögik, mint a hídi kamaszok.
Thomas Hood: A Sóhajok hídja Im, egy boldogtalan élet után itt fekszik oktalan ez a leány! Vigye és tegye le lágyan a kar; szobor a termete, szép, fiatal! Ruhája mocskos, rátapad, lucskos ingéből víz csepeg most is a hídra; vigyétek, emberek, szánva, ne szidva! Nem kéne turkálni, sorsában furkálni, ez itt a vég; többé nem becstelen, nem maradt rajta szenny, csak ami szép. Ha nagyott bukott is, Éva maradt - Töröld le, ott is, ajkán a sarat. Fésü alól haja hogy kibomolt! Emberek óhaja, szomorú sóhaja kérdi: ki volt? Apja ki volt? Hol az anyja? Zokognál, húga vagy öccse, ha most vele volnál? Vagy tán a szíve volt másé, ki híve volt s több amazoknál? Jaj, de hát ritka a szeretet titka, a krisztusi kincs! Óh, milyen gyász neki: itt a sok ház, s neki otthona nincs. Húga, a bátyja, nem védte családja, mint azelőtt; betölt a nemezis: kedvese, esze is, az Isten keze is elhagyta őt. Hol sürü rendben ring a vizekben a lámpafüzér s paloták sora dobja fényét a habokra, ott állt s beragyogta a hontalan éj. Zord tavaszi szél riogatta vacogva, de hívta az éj s a sötét csatorna: az élet szörnyűség, a halál őrűltszép! És visz a vágy - akárhol, akárhol, csak itt ne tovább4 Leugrott! Őrület! Vad folyó, jéghideg, halálos íz - Ha ugrott, te lökted, mindig zúg előtted, gaz férfi! a víz: nyeld te is, fürödj meg benne, ha bírsz! Vigye és tegye le lágyan a kar; szobor a termete, szép, fiatal! A halál rabja már és minden tagja már merevedik; nyujtsuk ki rendesen s te fogd le csendesen nagy szemeit. Mibe e sárlepett szem belelát, aminek tükre lett a végső rémület: a túlvilág. Üzte vad láz régen megölte gyász, szégyen; mostoha világnak árvája - de már csak a béke övé. Kulcsold imára kezét simán a szíve fölé! Legyen, égbe ha ér fel, töredelmes és bús, s vállalja bünét el, az üdv ura, Jézus! /Szabó Lőrinc ford./
Paavo Haavikko: A hidakat azzal győzzük le... A hidakat azzal győzzük le, ha átmegyünk rajtuk, Minden visszatérésünk: vereség s minden újraindulásunk győzelem a visszatérés bánata fölött. Költő, végig kell írnod a fehér papírlapokat. /Csoóri Sándor ford./
Tyutcsev: Emlékezés a Néva hídján Itt állok megint a hidon mint egykor; s ahogy annyi éve, kísértetként, álmatagon nézek a Néva gyors vizébe. Csillagtalan, kék ég mereng; sápadt bűbáj borúlt a tájra; csak az alvó Néván dereng a hold áramló ragyogása. Álmodom? Élek? S te mi vagy?! Lehet hát látnunk, ujraélnünk, amit ugyane hold alatt veled néztem, amikor éltünk? /Szabó Lőrinc ford./
Vlagyimir Majakovszkij: Brooklyni híd Rikolts, Coolidge, pohárt üríts! Ha megérdemlitek, tőlem is telik szép szó. Légy vörösebb, mint zászlóink legpirosabbika, bár te vagy a nagy United States of America. Ahogy szentélybe lép az áhítat szédültje, vagy kolostorba vonul zordon és szelíd, úgy lépek az esti szürkeszínű ködbe hozzád, megilletődve, Brooklyni híd. Legázolt városba, hogyha győztes tör be zsiráfnyakú ágyún - így feszít - mámorosan, létvágytól gyötörve lépek rád, büszke, szép Brooklyni híd. Mint együgyű festő tárlat madonnáját nézi sóvár szemmel, melyet a vágy hevít, oly olvadtan nézem a csillagos panorámát, mely New Yorkról néz rád, Brooklyni híd. New York fülledt és nyomasztó napestig, de most minden rossz terhet elfelejt, s csupán a házak fényes lelke les ki, melyet az ablakok villó sora rejt. Zizzen, alig zümmög a magasvasút zúgása, s csak ez a halk zúgás sejteti veled, hogy valahol vonatsor csörömpöl egymásra, mint ha tálalóba raknak edényeket. Lenn, a víz sodrán egy uszály mozog, kalmár szállítja a gyárból a cukrot - olyanok a híd alatt elhúzó árbocok, mint holmi apró kis gombostű-csokrok. Büszke vagyok erre az érc-mérföld-ívre, benne az én látomásom él - stílus helyett harcát a szerkezet vívja, komoly számítás, csavar és acél. Majd ha eljön a világ vége, bolygónkon a káosz mindent szétfeszít s csupán ez marad meg a semmiségben, az enyészet fölé hajló büszke híd, akkor, ahogy tűnél apróbb csontleletek nyomán az őshüllőt rekonstruálják a múzeumban, úgy ebből a hídból a késő tudomány fogja idézni, hogy mi volt a mi korunkban. S a tudós mondja majd: íme, az acélerő marka, a tengert s a prérit ez markolta egybe, Európa lendült ezen át napnyugatra, az indiánok tollát a szelekbe vetve. Gépre emlékeztet ez a borda - ugyan, képes volna-e kezetek - acéllábbal Manhattant tapodva - elérni Brooklynt s ajkánál ragadni meg? E drótok itt az elektromos fürtök - tudom, ez volt a gőz utáni korszak - itt már az ember rádión üvöltött; itt már a népek repülni tanultak. Jó volt itt élni - egyes embereknek, mások vonítottak s éheztek vegyest. A munkanélküliek nekieredtek s innen a Hudsonba ugrottak fejest. Íme a kép - sodromból semmi se hoz ki, e drótkötélhúr a csillagok lábáig elvezet. Látom, hogy itt állott egykor Majakovszkij, és szótagolva mondott verseket... Mint eszkimó, kit távoli vonat vidít, nézek kullancsként, mely magát beléd döfi. Brooklyni híd - igen... Ez már döfi! /Hegedűs Géza ford./
Vissza a Hídmászás 2005 oldalra.