The more expert you are at writing with a computer, the more your prose is likely to suffer. The same result occurs, the more inexpert you are. A computer screen flatters you with the illusion that you are labouring over style and content when, with the press of a key, you delete words or transpose sentences. As you find the point on screen to which you intend to move a misplaced word, and then drop the word into place and watch the rest of the paragraph automatically rearrange itself, you can congratulate yourself on your marksmanship and control. The writer’s task has never felt more challenging: the instruments for accomplishing the task never more responsive and luxurious. But while you convince yourself that you employ all your power and concentration on the challenge of your prose, deep within you, unknown even to yourself, an enthralled teenager is playing PacMan.

The craft of writing has little in common with the craft of winning a video game, but the computer encourages the illusion that the two are essentially identical. When you write and revise on paper, the actions you can perform are infinitely various and subtle. You can write notes in the margins, draw arrows to remind you of echoes to be removed or parallels to be emphasized. You can leave cues for the next stage of revision by circling doubtful phrases or writing large or small question marks anywhere on the page. You can deploy any idiosyncratic or conventional set of proof-reading marks.

When you write at a computer or play a video game, the actions you can perform are far more dramatic but are rigidly limited by the rules built into the machine. You can obliterate in an instant a paragraph or an alien spacecraft, but you can only use the weapons provided for you by a programmer. You can manoeuvre a phrase across the screen or a jet fighter under the bridge, but the act itself comes to seem more significant and exciting than any purpose it could possibly achieve. Experts can at least take pleasure in winning the game. Those who find the computer difficult to master, who hesitate over menus and panic seeing unfamiliar messages, are distracted from the task of choosing and arranging their words by the more frustrating task of persuading their words to appear where they belong on screen or at their printer.
 
 

                      Minél jobban ért az ember a számítógépes szövegíráshoz, annál valószínûbb, hogy ennek írott stílusa látja kárát. Az eredmény viszont akkor is ugyanez, ha nem értünk a szövegszerkesztéshez. A számítógép képernyõje abba az illúzióba ringat minket, hogy attól, hogy egyetlen gombnyomással szavakat tüntetünk el és mondatokat formálunk át, nagy figyelmet fordítunk a stílusra és a tartalomra. Megtaláljuk a képernyõnek azt a pontját, ahova egy rossz helyen levõ szót helyezni akarunk, és miután ezt megtettük, figyeljük, ahogy az egész bekezdés automatikusan átrendezõdik; ekkor gratulálunk magunknak, hogy milyen jól céloztunk és milyen teljes ellenõrzést gyakorlunk a szöveg felett. Az írók feladata soha nem jelentett ekkora kihívást, és a feladat megoldása soha nem volt ilyen rugalmas és kényelmes. Mégis, míg meggyõzzük önmagunkat arról, hogy minden igyekezetünkkel az írás kihívására koncentrálunk, legbelül, még magunk elõtt is rejtve, egy lelkes kamasz a videojátékával játszik.
 
 

Minél gyakorlottabban ír valaki a számítógép segítségével, annál valószínûbb, hogy az a stílusán meg fog érzõdni. Ugyanez történik a gyakorlatlanabb illetõk esetében is. A számítógép képernyõje azzal az illúzióval kecsegtet bennünket, hogy mi dolgozunk a stíluson és a tartalmon, miközben egy billentyû lenyomására kitörölhetünk szavakat és áthelyezhetünk mondatokat. Miután megtaláljuk a képernyõn azt a pontot, ahová át kívánunk rakni egy rossz helyen lévõ szót, majd a szót áthelyezzük a kiszemelt helyre és mindezek után megcsodáljuk, hogyan rendezõdik át magától az egész szakasz, már gratulálhatunk is magunknak a jó céllövõ és irányító képességünkért. Az író feladata még sohasem érzõdött ennyire kihívónak, a megvalósításhoz szükséges céleszközök ennyire érzékenynek vagy pazarnak. De miközben meggyõzzük magunkat arról, hogy mi összes hatalmunkat és figyelmünket felhasználjuk az írásmû kihívásaival szemben, legbelsõnkben, még számunkra is ismeretlen tényezõként, egy elvarázsolt tizenéves játszik PacMan-t.