És aztán elindulnék a gép felé, az ezüstösen szikrázó, karcsú lökhajtásos felé, poggyászom föladva, kézitáskám dugig megtömve dedikált verskötetekkel és regényekkel, mindenféle fajta fehér és barna színû rumokkal, melyekkel az utolsó percben megajándékoztak a barátaim, akiknek , mielõtt a lépcsõrõl a gépbe belépnék, hátrafordulva búcsút intenék, s máris visszamosolyognék a fekete hajú, fekete szemû légikisasszonyra, aki szívélyesen így üdvözölne: Sea bienvenido, Senor, s én visszaköszönnék: Buenas tardes, Senorita, õ pedig elvenné kabátomat és a felszállás elõtt még egyszer odajönne a kiváltságos utashoz, hogy saját kezûleg rám csatolja a biztonsági övet, majd késõbb, egy lecsapható asztalkán elémbe rakná a vacsorát, narancslét töltene a poharamba, feketét a kávéscsészémbe, minden alkalommal egy külön csak nekem szóló mosolyt pazarolva rám, s miután eltakarítaná az üres tálcát, újra megjelenne, egy egész tolókocsi Baccardirummal, whiskyvel, Cointreau-val és még egy tucat pálinkával és likõrrel, és kérésemre egy pohárka Calvadost töltene ki nekem. Amikor pedig besötétednék, ülésemet fekhellyé alakítaná, fejem alá párnát dugna, térdemre plédet terítene, s mielõtt jó éjszakát kívánna, megkínálna egy enyhe nyugtatóval, amire azt mondanám, hogy senorita, az én koromban az ember már nem nyugtatóval, hanem altatóval alszik, s én már Calvadosszal bevettem az esti porciót.
   El is nyomna hamarosan az álom, s mire a szememet kinyitnám, már lefele köröznénk, s az ablakomból távoli párák fátylán keresztül az Eiffel-tornyot és a Sacré-Coeurt látnám átderengeni. Odalent csak egy szalutálással jelezné a vámtisztviselõ, hogy köszöni, nem kell a poggyászomat kinyitni, én pedig egy óriási Chevrolet-taxival, amilyennel nálunk csak miniszterek járnak, áthajtanék a Gare de l'Estre. Útközben a sofõr megkérdezné, akarnám-e, hogy egy kicsit körülfurikázzunk, vagy vigyen ki egyenest a vasútra. Csak egyenest, mondanám neki, mert huszonnégy éves koromban már megjártam Párizst, bár akkoriban nem nagyon akadt pénzem taxira. És már mennék is tovább, mert ha nem mennék, akkor kézrõl kézre adogatnának, a sofõr a hordárnak, a hordár az Orient Express algériai hálókocsi kalauzának , aki ugyan nem fogadna akkora cécóval, mint a fekete légikisasszony, de azért tört franciasággal megkérdezné, tudok-e franciául, s aztán, unalmam elûzendõ, behozná a friss párizsi újságokat és képeslapokat. Ezeket lapozgatnám, miközben süvítve száguldanánk, szebbnél szebb országok szebbnél szebb tájain át, váltott kalauzokkal, mindig más étkezõkocsikkal, míg csak Salzburg és Bécs között át nem mennék vacsorázni, s asztalomhoz nem ülne egy ismeretlen úr, és megkérdezné: "Uraságod, ha nem tévedek, ugyebár magyar?"
   Az már aztán gyorsan kiderülne, hogy nemcsak honfitársak vagyunk, hanem mindketten a pesti piaristákhoz jártunk gimnáziumba, aminek örömére bort hozatnánk, és a negyedik félliter után olyan ramazurit csapnánk, hogy a pincér egy tányéron elénk rakná a számlát, és fagyos arccal közölné, hogy õ még meglett embereknél nem tapasztalt ilyen éretlen viselkedést, mire mi fizetnénk, szégyenszemre visszadülöngélnénk a hálókocsiba, a folyosón összeölelkeznénk, örökre búcsút vennénk, én pedig Hegyeshalomnál arra ébrednék, hogy kemény fapadon alszom, de a vámos felrázna álmomból, hogy fenékig feltúrja ütött kopott vulkánkofferemet.
   Aztán újra elaludnék, míg csak be nem futnánk a Nyugatira, ahol is fognám vulkántáskámat, átpréselõdnék a tömegen, hiszen hordárt fogadni eszembe se jutna, mert pont annyi pénz lenne a zsebemben, amennyiért hazavinne egy taxi. Az érkezési oldalon sorban állva várnám, míg csak oda nem kanyarodna az én taxim, mely nemcsak rozoga, hanem erõsen hányadékszagú is lenne, mert a sofõr éjféltõl mostanáig egy hullarészeg postást fuvarozott az egyik kocsmából a másikba, de amikor le akarnám csavarni az ablakot, azt mondaná, hagyja csak, fiatalúr, bedöglött a nyitó, egyébként kint még büdösebb van, mint bent.
   De addigra meg is érkeznénk a Kisfaludy közbe, ahol huszonnégy éves koromban egy kétszobás udvari lakásban laktam, jobban mondva laktunk, az egyik szobában én, a másikban Oravecz Lajos géppuskás hadnagy, testi-lelki barátom, aki már a kulcszörgésre elém szaladna, hiszen tudná, hogy a lift nem mûködik, s én kofferrel a kézben, kutyagoltam fel a hatodik emeletre, ahol õ ordítozva fogadna, kitépné kezembõl a vulkánt, miközben hátba püfölne, és fenékbe rúgna, hogy minél gyorsabban belökdössön a szobámba, ahol mellesleg ugyanolyan orrfacsaró illat fogadna, mint a taxiban; az alagsorban mûködõ bõrcserzõ mûhelybõl ugyanis fölszállt és mindenbe beleette magát a bûz.
   Ráadásul a falnál egy mosóteknõ állna, s ha megkérdezném, te, Lajos, mire kell nekünk teknõ, Oravecz nagyot röhögne, amiért Párizsban még azt is elfelejtettem, hogy idehaza beázik és cseperész a plafon. Az asztalon viszont, újságpapírra szépen kikészítve, már várna a szokásos vacsora, egy vekni kenyér, egy üveg cseresznyepálinka meg egy jókora darab füstölt szalonna, mert pénz dolgában permanens szorultságban éltünk, minthogy Oracecz tiszti járandóságát és az én elsõ novelláim honoráriumát, ahogy kézhez vettük, el is pucoltuk kocsmázásra és mindenféle nõügyekre, aminek folytán a nem fizetõ napokon kenyéren és avas szalonnán éltünk; avason azért, mert Oravecz szerint a szalonna csak akkor szalonna, ha avas.
   És mire én mindezt újra fölidézném és megemészteném és belélegezném, Oravecz levágná magát egy rozzant tonettszékbe, mégpedig lovagolvást, lábát szétterpesztve, s tetõtõl talpig végignézne rajtam, megkérdezné: "No mi az, hát megjöttél?" Én pedig akkor már a nyikorgó rézágyamon ülnék, és azt válaszolnám: "Hát meg."