Legközelebbi nyelvrokonainkat, az Ob és mellékfolyói vidékén lakó vogulokat és osztjákokat nevezzük összefoglalóan obi-ugoroknak. Saját nyelvükön a manysi (vogul) és a hanti (osztják) névvel illetik nemcsak magukat, de a másik népet is, tehát – bár lényegesen eltérő nyelvük nem teszi lehetővé egymás megértését – egy népnek tartják magukat. E kislélekszámú népek (vogul kb. 7000 fő, osztják kb. 21 ezer fő) egyes csoportjai oly nagy távolságra élnek egymástól a hazánknál többször nagyobb nyugat-szibériai tajgaövezetben, hogy nyelvjárásaik akár külön nyelvnek is tekinthetők. Ám anyagi és szellemi kultúrájuk nagy hasonlósága miatt a források hosszú időn át nem különböztetik meg őket, ahogy mi sem tehetjük korai történelmüket illetően. Elkülönülésük kezdetét ugyanis nem tudjuk korhoz kötni, már csak azért sem, mert lehetetlen lenne kibogozni egymásra hatásuk szálait az azt követő időkben.
Az obi-ugorok etnogenezise különös érdeklődésre tarthat számot a magyarság részéről, hiszen elődeink fejlődésük egy pontjáig egy nép- és nyelvközösséget alkottak, egy néven nevezték magukat: mind a magyar szó magy- töve, mind a manysi, mind pedig az egyik obi-ugor frátria mon vagy mo neve az ugor kori népnévre vezethető vissza, ami körülbelül így hangozhatott: manydzsi, monycsji. (Ugyanezt a hangmegfelelést figyelhetjük meg agyar szavunk és a vogul ań?ar példáján.)
Az obi-ugorok folklórjában, anyagi kultúrájában és társadalmában érdekes ősrégi gyökerű kettősség figyelhető meg, amely valószínűleg az obi-ugor etnogenezis két szálára vezethető vissza. Mindkét nép két frátriára (több nemzetséget magába foglaló exogám házassági csoportra) oszlik, amelyek neve mo/mon, illetve por. Az obi-ugor folklór egy része a lókultusz, másik része a medvekultusz köré csoportosítható. Két fajta tegez található náluk: az erdei vadász népekre jellemző hátra akasztható típus, és a másik, övre szerelhető, amely a sztyeppi lovasok sajátja. Az obi-ugor etnogenezis egyik szála az Urál északi és középső része, valamint az Ob medencéje között elterülő tajgához kötődik. Az Urál keleti oldalán talált Kr. e. 2. évezredi, halász-vadász kultúrára utaló sziklarajzok és az obi-ugorok jelenkori díszítőművészetének több mint feltűnő hasonlósága igazolja egy, még az uráli alapnyelvi egység korából eredő archaikus kultúra és népesség továbbélését az obi-ugorokban. Az obi-ugor etnogenezis másik szála arról a hatalmas ligetes-sztyeppés területről indul, ami az Urál déli részétől az Ob felső folyásáig terjed a Tobol, Isim és Irtis folyók vidékén. Itt élhetett az uráli egység megszűnése után az ugor közösség. Ez a közösség közvetlen szomszédságba került a termelő gazdálkodás közép-ázsiai központjaiból észak felé kirajzó népekkel, amelyek megismertették az ugorságot a földműves-állattartó komplex gazdálkodással. A déli eredetű, minden bizonnyal ősiráni nyelvet beszélő népcsoportok északon az ugorsággal és keleten a szamojédok elődeivel közösen alkották a bronzkorban az andronovói kultúrát. A kultúra régészeti emlékei azt bizonyítják, hogy a háziasított állatok között a lónak kitüntetett szerepe volt. Az ugor nyelvek megőrizték a lótartás emlékeit az ebből a korból származó ló, nyereg, fék, másodfű ló, illetve harmadfű ló szavakban. Az ugor együttélés korának másik fő jellemzője a bronzművesség felvirágzása. Ennek emléke az obi-ugorokkal közös ón szavunk.
Az ugor együttélés két egymást követő éghajlati változás következtében szűnt meg. Ezek a változások idézték elő azt is, hogy az obi-ugorok és a magyarok elődeinek kultúrája eltérő nyomon fejlődött tovább. A Kr. e. 2. évezred végén szárazabbá vált az éghajlat, amelynek következtében az ugorok egyik csoportja észak felé húzódott, a csapadékban gazdagabb területek irányába, hogy földművelő-állattenyésztő életmódját folytathassa. Ez a csoport, az északi területeken talált archaikus uráli népességgel keveredve lett a mai obi-ugorok előde. Régészetileg meg is határozható a keveredés kora. Az uszty-polujinak nevezett kultúrában (a Kr. e. 1. évezred közepétől) még világosan elkülöníthető e két nép hagyatéka, egy időben, egy helyen. Elképzelhető, hogy az egység kialakulását jelzi az új etnonim, a hanti megjelenése (a szó a többi finnugor nyelvben is megtalálható ’csoport, közösség, sereg’ jelentésben). Ez egyben azt is jelenti, hogy a vogulok (manysik) a keveredésben nem vettek részt, viszont a későbbiekben rátelepültek az osztjákok (hantik) által kialakított társadalmi struktúrára. A keveredést elősegítette a második klímaváltozás, amely ismét csapadékosabbá tette az időjárást, és a tajgaövezet határa délebbre került. Ennek következtében a termelőgazdálkodás visszaszorult, és a két népességből kialakuló obi-ugorság életformájává a halászat és a vadászat vált egészen napjainkig.
A Kr. e. 1. évezred története a legkevésbé ismert. Az obi-ugor népek hatalmas területen alakulnak ki: észak–déli irányban az Ob torkolatvidékétől a sztyepp és a ligetes sztyepp határáig, kelet–nyugati irányban az Ob medencéjétől az Urál európai oldaláig. Más hatások dominálnak északon és délen. Délen gyengébb a frátriák és a nemzetségek rendszere. Északon a tundrai népekkel erősek a kapcsolatok, délen pedig a nagy népvándorlás érezteti hatását: török nyelvű népek érkeznek, az előmagyarság pedig elhagyja az együttélés térségét. A nagy távolságok ellenére a kapcsolatok nem szakadnak meg. A déli területek hatásaképpen a tajgazónában is eleven a lókultusz. Az északi osztják területekről származó hősénekek is számottevő sztyeppi hatásról tanúskodnak.
A Kr. u. 1. évezredben nem mutatható ki sem nagyobb klímaváltozás, sem nagyobb népmozgás. A cserépedények díszítése is változatlanságot mutat. A régészeti leletek között talált csontkapa és elszenesedett gabonamagvak mutatják a déli területeken a földművelés, a zabla és a lovasvadász ábrázolások pedig a lótenyésztés továbbélését. Az északi részeken folytatódott az az asszimiláló folyamat, amelyről fentebb már volt szó. Ezeken a területeken az évezred vége felé elterjed a házi réntartás.
A bronzkori ugor fémművesség továbbélt az uszty-poluji kultúra korszaka után is. A Kr. u. 1. évezred kezdete körül a fegyver- és munkaeszköz-készítés terén a bronzot a vas váltja fel. Ebben az európai részen lakók jártak az élen, a szibériai oldalon is a Káma-vidékről származó import dominál. A kovácsmesterség nagy presztízsnek örvendett, a hősénekek szerint a mesterek a fejedelmek közül valók voltak. A hősénekek fejedelmei nem mulasztják el, hogy páncélingükkel, kardjukkal, vashorgas nyilaikkal dicsekedjenek. Az orosz és török eredetű fémeszközök azonban elsorvasztották a helyi fémművességet, sőt, a fazekasságot is, mivel a cserépedények helyett is inkább idegen eredetű fémedényeket használtak. Az edények díszítőmotívumai azonban a mai napig továbbélnek a nyírkéregből készített edényeken.
Az obi-ugorok az írásos forrásokban viszonylag ritkán szerepelnek. Talán Hérodotosz említi őket először jürka néven. Az azonosítás elég gyenge lábakon áll, alapja a jürka népnév és a Jugra/Ugra földrajzi fogalom hasonló hangzása. A Kr. u. 1. évezredből nincs történelmi adatunk az obi-ugorokról, az első híradások a 2. évezred első felében keletkezett orosz krónikákból valók. A krónikák mellett forrásként számba jöhetnek még az obi-ugor folklór egyes műfajai. A korai orosz források alapján az obi-ugorok társadalma sok kis fejedelemségre tagozódott. A fejedelemségek bálványként tisztelt első vagy nevezetesebb fejedelmeinek dolgait eposznyi hősénekek örökítették meg, amelyek fennmaradása nagyban köszönhető magyar tudósoknak, elsősorban Reguly Antalnak, Pápay Józsefnek és Munkácsi Bernátnak. A Kr. u. 8–12. században virágkorát élő obi-ugor hősepika a legfontosabb információt létében hordozza. Az egyes epikai formák ugyanis azokhoz a társadalmi szintekhez kötődnek, amelyekben a keletkezésükhöz szükséges társadalmi feltételek adottak voltak. Irodalmi tipológiai vizsgálatokkal megállapítható, hogy az obi-ugor epika túllépett a nemzetségi társadalmi szintnek megfelelő archaikus verses epikán, de még nem érte el a korai államalakulatok időszakára jellemző nagy hősi eposz szintjét.
Az obi-ugor fejedelemségek központjai a folyók torkolatánál vagy kanyarulatainál lévő kiemelkedő helyeken, az ún. hegyfokokon épült, földsánccal erődített települések (az orosz forrásokban: városok) voltak, amelyek a fejedelem családjának és szolgáinak voltak a lakóhelyei. Az erődítményben raktár, fegyvertár is volt, valamint esetenként egy külön ház, ahol a fegyveresek a fejedelem hívására egybegyűltek. A fejedelemség népe kis falvakban (4–10 sátor) lakott a folyók mentén. A kiváltságosabb férfiak részt vettek a harcokban, melyek okai a hősénekes korban: vérbosszú, élelemszerzés, asszonyszerzés. Házi munkára kötelezett szolgája csak a fejedelemnek lehetett. Egyes vélekedések szerint a fejedelemség egy nemzetséggel azonos, de tudunk olyanról, hogy több nemzetség alkotott egy fejedelemséget. A fejedelemségek 16–18. századi felszámolása után a nemzetségek lettek a közigazgatás alapegységei: egy nemzetség volt egy adókerület. Ha az erős túlzással városoknak nevezett települések számából indulunk ki, akkor kb. száz fejedelemség létezésével számolhatunk.
Az obi-ugor fejedelmek és embereik hősiesen küzdöttek a különböző központokból kiinduló orosz terjeszkedéssel szemben. Először Novgoroddal kerültek összeütközésbe. A nagy kereskedelmi központtá fejlődött Novgorod a 12. század második felében kezdett északkeleti irányba terjeszkedni. A legyőzött népeket prémadó megfizetésére kötelezte. Valószínűleg az adó megtagadása miatt küldtek 1193-ban sereget Jugria ellen, amely az orosz szóhasználat szerint ekkor még csak az Urál európai oldalán élő obi-ugorokat jelentette. Egy vár ostroma közben a jugriaiak tőrbe csalták a novgorodi sereget és majdnem teljesen megsemmisítették. Az eset azért is érdekes, mert a krónikák szerint nyolcvan fő az a töredék, amely életben maradt a támadók közül. A mongol támadás miatt a Novgorodi Fejedelemség és Jugria népe a 13. században saját gondjaival volt elfoglalva, de a 14. században ismét fellángoltak köztük a harcok, ezúttal már az Urál hegység keleti oldalán is. A jugriai fejedelmek időnként még vissza tudtak vágni: 1357-ben megsemmisítettek egy adóbehajtó expedíciót. 1364-ben azonban egy novgorodi sereg az Obig nyomult előre, és meghódította a folyó torkolatvidékét. Ebben az időszakban kezdték az obi-ugorok pravoszláv hitre térítését, amely elől sokan menekültek az Urál keleti oldalára. A 15. századra Novgorod hatalma lehanyatlott, kénytelen volt Moszkvának átadni a vezető szerepet. Az utolsó novgorodi akció 1446-ban indult az obi-ugorok ellen, de a mintegy 3000 fős sereg vereséget szenved és menekülni kénytelen. Ha hihetünk a számnak, akkor a védők erejét hasonló nagyságrendűnek kell feltételezni. A forrásokból tudjuk, hogy Aszika volt a neve annak a vogul fejedelemnek, aki a 15. század derekán többször legyőzte az orosz seregeket. A 15. század végén az orosz hegemóniát megszerző Moszkvai Fejedelemség végérvényesen legyőzi az obi-ugorokat: 1483-ban egy katonai akció után III. Iván cár Moszkvában fogadja a behódoló, adófizetési kötelezettséget vállaló obi-ugor fejedelmek küldöttségét. 1499-ben egy másik moszkvai expedíció 4-5000 katonával 50 fejedelmet fog el és 40 várat vesz be. Ezután gyakorlatilag megszűnt az ellenállás. A délkeleti részeken élő vogulok és osztjákok a 14–16. században a széthulló Aranyhorda helyébe lépő Szibériai Tatár Kánság adófizetői lettek. Esetenként a kánság belső hatalmi harcaiban is részt vettek: egy alkalommal Kücsüm kán az ő segítségükkel kerekedett felül ellenfelein.
Az orosz közigazgatás megszervezésére csak azután került sor, hogy az 1580-as években Jermak vezetésével hatalmas keleti expanzió kezdődött, ami Kücsüm kánságát is elsodorta. Ezután Nyugat-Szibéria stratégiailag fontos helyeire garnizonokat építettek, amelyek a további orosz behatolás hídfőállásaiként is szolgáltak. Ekkor már komoly ellenállásra nem került sor, sőt egyes fejedelmek kifejezetten segítették az oroszokat, akik kiváltságokat biztosítottak nekik, s a megkeresztelkedőknek címeket adományoztak. A kitüntető címekkel ellátott fejedelmek buzgón segédkeztek az adók behajtásában. A hivatali apparátus is megkövetelte a maga részét az adókon felül. A rendkívüli gazdasági terhek többször is lázadásokhoz vezettek. A legnagyobb, szinte egész Nyugat-Szibériára kiterjedő lázadás 1607-ben indult az északi osztjákoktól. Csatlakoztak a tatárok is. A felkelést csak 1609-ben tudták leverni.
A kodai osztják fejedelmi család külön kiváltságokat élvezett. Az adót saját céljaira szedhette be, s ennek fejében katonákat és építőmunkásokat kellett kiállítania. Alacs fejedelem és utódai példáján jól látható a fejedelmi hatalom korrumpálódása, elzüllése. Alacs és utódai a prémüzleten meggazdagodván harácsoló kereskedelembe kezdtek, ami által végképp eltávolodtak népüktől. Az elszegényedett, végsőkig elkeseredett kodaiak fellázadtak az utolsó Alacsevek ellen, s felajánlották a cárnak, hogy közvetlenül neki fizetik az adót. Mivel a 17. század közepén az oroszoknak már nem volt szükségük a helyi előkelők segítségére, sorsára hagyták a fejedelmet és családját. A nagyon kemény adóztatás és a hivatalos szervekkel összejátszó orosz és komi kereskedők uzsoraügyletei következtében nagy szegénység és éhínség sújtotta az obi-ugorokat. A legértékesebb prémesállatot, a cobolyt pedig úgy kiirtották, hogy a férfiak sok száz kilométeres távolságokra jártak vadászni, hogy adózási kötelezettségeiket teljesíteni tudják.
A hagyományos életvitelre nagy csapást jelentett az 1710-es évek erőszakos térítő hadjárata. Ennek során a még megmaradt várakat és szent helyeket feldúlták, az erőszaknak nem engedőket felkoncolták. A fejedelmi réteg pogány maradéka halálát lelte, akik pedig megkeresztelkedtek közülük, vagy már korábban is keresztények voltak, valamilyen hivatalt kaptak és hamar eloroszosodtak. Az erőszakos keresztelés csak felszínes sikert hozott, az obi-ugorok sohasem adták fel az ősök szellemének, a házi bálványoknak a tiszteletét.
A cári korszak utolsó két évszázadára jellemző, hogy a nyugat-szibériai őslakosok gazdasági bázisukat teljesen elvesztették. A kereskedők úgy tették rá kezüket a legjobb vadászterületekre és folyószakaszokra, hogy készségesen meghitelezték portékájuk árát a következő évi zsákmány fejében. A helyiek amúgy sem ismerték prémjeik, illetve az egyes áruk tényleges értékét, de leitatással még kiszolgáltatottabbá tették őket. A földművelésre alkalmas területekre telepesek érkeztek a birodalom más részeiről. Az obi-ugorok déli csoportjait lassan magukba olvasztották az oroszok és a tatárok. Ez lett a sorsa az európai vogulok többségének is, egy töredékük viszont az Urálon átkelve kelet felé húzódva keresett magának megélhetést. Az alkohol – amit korábban nem ismertek – komoly pusztítást végzett az obi-ugorok körében, emellett a betelepülők által behurcolt betegségek is tizedelték őket. Sz. K. Patkanov, az obi-ugorok múlt századi kiemelkedő kutatója egyes területeken 10–20%-os népességfogyást regisztrált.
A szovjet korszak eleinte pozitív változásokat is hozott. 1931-ben alakult meg a Hanti–Manysi Nemzetiségi Körzet, Hanti-Manszijszkkal a központban. Az új rendszer a szovjethatalom helyi szervezetének kiépítésével párhuzamosan valóban áldozott is az obi-ugor lakosság kulturális felemelésére is. Irodalmi nyelveket hozott létre (eleinte latin, később cirill betűs írással), amelyek segítségével megindulhatott az oktatás és a könyvkiadás. Az általános és szakiskolai rendszeren túl Leningrádból és a hanti-manszijszki tanítóképzőből kikerültek a nemzeti nyelvű értelmiség első képviselői, akikből tanárok, népművelők, sőt a megszülető szépirodalom első képviselői lettek. A gazdaság kollektivista szellemben való átalakítása azonban a folyó menti kistelepülések lakóit kiszakította hagyományos környezetükből, és vegyes lakosságú nagy falvakba, kolhozközpontokba telepítette. Az ipar megjelenésével a bevándorlás újabb hulláma indult meg. A 40-es évek második felében az obi-ugorok saját nemzetiségi területük lakosságának 40%-át alkották. Ma már csak 1/2%-át! Az ipari üzemek, a kőolaj- és földgázkitermelés súlyosan szennyezik a természeti környezetet. Ez katasztrofális helyzetbe hozta az obi-ugorokat, lehetetlenné téve a hagyományos életmód folytatását. Az erdőkben mind kevesebb a vad, a folyókban csökken a halállomány. Az újonnan betelepült lakosság privát életformája is veszélyezteti az őslakosokat. Előfordul, hogy kifosztják a vadászok élelemtároló erdei házikóit, tönkreteszik csapdáikat, kedvtelésből lelövik a kutyáikat és rénjeiket.
A régi életformák feladása és a kisebbségi helyzet következtében ma az obi-ugorok egyharmada nem vagy csak alig beszéli anyanyelvét. A Szovjetunió megszűntével létrejött új belpolitikai viszonyok között az obi-ugor értelmiség tagjai fokozott felelősségérzettel fordulnak népeik felé. Több jeles képviselőjük hazatért, sokakban éledt fel a már-már elfeledett nemzeti érzés. Hanti-Manszijszkban létrehozták az Obi-Ugor Népek Megmentésének Tudományos Intézetét. Megfigyelhető egyes hivatalok jóindulatú közeledése is az obi-ugorság felé. Azonban még nemrégiben is előfordult olyan „különös” eset, hogy rendőri kihallgatása során életét veszítette az obi-ugorok jogaiért küzdő egyik ismert polgári személy.
Az új Oroszország egyik alapvető kérdése az obi-ugorok szempontjából a föld tulajdonának rendezése. Félő, hogy az esetleges privatizálás során idegen kezekbe kerülhetnek az erdők, amelyek birtoklása nélkül végleg elveszne minden remény legközelebbi nyelvrokonaink fennmaradására. Új, eddig még ismeretlen problémát jelent a multinacionális olajtársaságok jelentkezése is. Hatalmas propagandával hirdetik magukat, környezetbarát technológiáikat, és „őslakosbarát” gazdasági filozófiájukat. Kérdés, hogy vajon szabad-e az ő gazdasági erejükre támaszkodni az obi-ugorságnak, vagy ez új, eddig még ismeretlen nehézségeket jelent majd.
(Mikesy Gábor)