Gondolatok 2 másodpercrõl
Tetthely:
Szeptember 1. Tardosbánya 15 óra 9 perc, itt vagyok a nagyfal
közepén, éppen a Zergevadász ötödik
köztesét akasztom. A bányában síri csend,
pedig körös-körül állnak emberek, de mindenki
feszülten figyel. Amolyan vihar elõtti csend ez. Fölöttem
elsül egy fényképezõgép de hangja nem
jut el tudatomig. Idegességem egyre fokozodik. Mozdulataim teljesen
görcsösé válltak és úgy izzad a kezem
hogy állandóan magnéziáznom kell hogy le ne
csússzak, pedig egyátalán nincs meleg. Még
tíz méter a fal tetejéig, lassan az út nehéz
mozdulatához is elérkezem: Óvatosan kinyúlok
balra egy kis oldalfogásra, bal lábbal kitámasztok
és már nyúlok is fel jobb kézzel egy kis függõleges
repedésbe. Most jön a neheze: miközben jobb kezem enyhén
ékelõdik a repedésben szép lassan átterhelek
balra egy kis ferde peremre. Megvan ! Lenézek magam alá:
az utolsó köztes már jó 5 méterrel alattam
van. Érzem ahogy eluralkodik rajtam a félelem, a testem szinte
már remeg. Szánalmas látványt nyújthatok
itt ebben a VIII-as útban, amit máskor gond néllkül
kimászok, akár lefelé is, de most valahogy mintha
teljesen elvesztettem volna a kontrollt mozgásom felett. Vészesen
közeledek az út végéhez, ahhoz a helyhez ahol
a forgatókönyv szerint el kell rontanom egy mozdulatot és
lezúgni mélybe. Mindezt úgy hogy az út felétõl
nem akaszthattam a közteseket. Most szivesen megnyomnám a cancel
gombot és hazamennék, vége, elmarad a produkció,
nem tudom megcsinálni. Kérdõ pillantást vetek
a többiekre: nem lehetne inkább ezt az egészet elfelejteni?
Egyátalán tudják õk hogy miként érzem
most magam? Vagy csak azt hiszik hogy egy õrült vagyok
akinek nem gond leugorni 20 métert egy 23 méteres falon.
Pedig nem vagyok õrült és igenis félek És
különben is kinek jutott eszébe ez a baromság …
Elõzmények:
… hát igazából az én ötletem
volt. Az egész úgy kezdõdött, hogy egy adrenalin-szegény
napon könnyelmûen felajánlottam hogy az újság
kedvéért szívesen ugrok egy nagyot. Bele se gondoltam
milyen lessz állni a fal tetején, elengedni a fogást
és lezúgni a mélybe. Mászás közben
sokszor leesek, nagyon szeretek esni, de az más, olyankor nincs
az az elõjáték, nem tudod hogy le fogsz esni, csak
mászol, elrontassz valamit és már a levegõben
is vagy. Nincs idõd félni és ílymódon
csorbítatlanul élvezheted az esés örömeit.
Ezzelszemben amikor önszántadból kell leesni, van idõd
elmeditálni a helyzeten és ilyenkor a gondolkodás
kifelyezetten hátrányos is lehet. Dehát racionális
gondolkodással a félelmet le lehet gyõzni és
néha tényleg megéri. Így hát ezt az
ötletet is meg kellet valósítani. Szerencsémre
bizonyos "vigyázó kezek" a Mountexbõl (közismertebb
néven Ildi) felajánlottak erre a célra egy vadi-új
cseh gyártmányú Montana tipusú kötelet,
ami, mivel hogy még most is itt vagyok és írom ezt
a cikket, jól kiállta a próbát (aki egy
ilyen teszt után esetleg még mindíg nem bízna
a cseh kötelekben, annak inkább ajánlanám a sakkot…).
Ezekután már nem volt visszaút, kijöttünk
a "vesztõhelyre" elhelyeztük a fotósokat a falon és
most itt vagyok, már csak egy pár méter van az út
végéig de ebbõl a perspektívából
már nagyon távolinak tûnik mindenféle racionális
gondolkodásmód. Az emberen ilyenkor eluralkodnak az ösztönök,
pontosabban az életbenmaradás ösztöne, ami esés
közben jól jön de nagyon megnehezíti az azelõtti
pillanatot. Tapasztalatból tudom hogy az ember ilyen, viszonylag
rövid idejig tartó esés közben elveszti a kontrollt
teste felett és az egyes végtagok irányítása
teljes mértékben ösztönösen történik.
Alapvetõen a sérülési esélyek ilyenkor
hibátlan biztosítóláncot feltételezve
két dologtól függnek: biztosítótársunktól
és testünk perdületétõl melyett a sziklától
való eltávolodás pillanatában szerzett.
Hasznos jótanácsok kezdõ esõknek:
Testünk perdülete érkezéskor némi problémát
jelenthet (pl. fejjel lefele érkezünk meg stb.), ezen csak
úgy tudunk segíteni hogy eséskor némileg, kézzel
és lábbal ellökjük magunkat a faltól, lehetõleg
olyan irányba hogy testünk semere se forogjon. Ez azért
is hasznos mert ilyenkor egy két méterre eltávolodunk
a sziklától és így csökken annak az esélye
hogy valamelyik testrészünk zuhanás közben kontaktusba
kerüljön a fallal. Zakó közben nyugodtan adjuk át
magunkat az élvezetnek, ösztöneink úgyis, a lehetõségekhez
mérten helyesen irányítják mozgásunkat.
Ilyenkor további esélyeink már úgyis csak a
biztosító embertõl függnek. Biztosításhoz
mindenképp az úgynevezett dinamikus módszert ajánlom,
feltéve hogy nem áll fenn annak a veszélye hogy páciensünk
esés közben földet ér, vagy egy párkányon,
esetleg más kiálló alakzaton fennakad. A dinamikus
biztosítás lényege, hogy a kötelet a terhelés
pillanatában hagyjuk megcsúszni a biztosítóeszközben,
és sebességét csak egy két méter után
csökkentjük nullára. Ilyenkor ugyan a szenvedõ
fél nagyobbat zuhan, de sokkal puhábbat esik, ami azt jelenti
hogy kisseb erõ éri a biztosítóláncot
és emberünket is. Ilyen módszerrel a repülõ
test forgását is tudjuk enyhíteni és kisebb
lesz emberünk fal irányú sebessége mellyel, zuhanás
végén a falhoz csapódik (ílymódon sok
bokatörést és térdzúzódást
el lehet kerülni). Dinamikus biztosításhoz célszerû
testrõl, nyolcassal biztosítani (az un. Grigri nem alkalmas
erre a célra), így a felfogandó energiát surlódási
energiává és saját testünk helyzeti energiájává
tudjuk alakítani. Ezt a folyamatot célszerü egy jólbiztosított,
áthajló útban gyakorolni.
Elméletbõl a gyakorlatba:
Várj még egy percet - hallom fölülrõl,
az egyik fotós még nincs pozicióban.
Majdnem mondok valami csúnyát, de aztán visszafogom
magam. Már le sem eshetek a kedvem szerint? Két kézzel
kapaszkodom egy nagy fogásba, innen kell elugranom a szikla tetejére
úgy hogy nem foghatom meg azt. Hirtelen rámtör az a
kellemetlen, leírhatatlan érzés: melegem lesz és
egyfajta bizsergés jön rám. Nem tudom hogy perceket
vagy órákat vagyok már ebben a pozícíóban.
Az agyam küzd az ösztönömmel. Mintha nem is én
lennék az, talán csak álom az egész, gyorsan
legyünk túl rajta. Megfogadom hogy soha többet nem csinálok
ilyet. A félelemtõl teljesen eltompultan érzem magam,
a külvilág megszûnt létezni, csak én vagyok
és ez a 3 centis perem amibe görcsösen kapaszkodom. Egy
pillanatra fölülkerekedik az agyam és felparancsolja a
lábam a lépésre amirõl el kell rúgnom
magam. Innen már tudom nincs megállás, meg fogom csinálni.
Megkönnyebülök, csak ne lenne ez a nyomasztó érzés.
Mint egy kivülálló látom magam ahogy nyúlok
a fal teteje fele. A szivem elérte a maximális pulzusszámot.
Orditani szeretnék de nem tudok, az agyam íme elvesztette
a kontrollt. Egy pillanatra mintha megállna velem az idõ,
itt lebegek ég és föld között, de nem vagyok
tudatomnál. Nem látom amit szemem lát, nem hallom
amit fülem hall és nem ismerem mit agyam gondol, csak érzem
azt a csodálatos és felfoghatatlan érzést.
Vagy tán azt sem érzem!? Lehet hogy ez az érzés
pont az érzések teljes hiánya? Nem tudom, de amikor,
számomra meghatározhatatlan idõ mulva megérkezek
és agyam ismét átveszi az irányitást,
határtalan öröm fog el. A két másodperce
elindított ordítás most mint örömujjongás
tör ki belõlem. A becsapódásom abszolút
fájdalommentesen történt, szinte kellemes volt. Félelmemet
eufória váltja fel és a külvilág is kezd
lassan beszûrõdni miközben leeresztenek a földre.
Jólesik körülnézni a bányában: mindenki
arcán felszabadult mosoly ül. Földetérve megölelem
Krisztiánt, a biztosítótársamat, neki köszönhetem
hogy csontjaim és izmaim megörizték eredeti állapotukat.
Tudtam hogy benne bizhatok. Társaim kiváncsi kérdéseire
szavak hiányában csak holmi kifejezéstelen jelzõket
bírok dadogni minthogy "hû" , "örült jó",
"hihetetlen" stb., de tudom hogy az érzés leírhatatlan
és csak az fogja ismerni aki kipróbálja.
Még alig egy perce állok biztos talajon és
az enyhe sokktól még remeg a lábam de az agyam
már játszik a gondolattal hogy ismét fölmásszak
és leugorjak és ha csak két másodpercre is,
de élvezhessem azt a "feelinget".
Serényi Balázs
|