Tetthely:  Szeptember 1. Tardosbánya 15 óra 9 perc, itt vagyok a nagyfal közepén, éppen a Zergevadász ötödik köztesét akasztom. A bányában síri csend, pedig körös-körül állnak emberek, de mindenki feszülten figyel. Amolyan vihar elõtti csend ez. Fölöttem elsül egy fényképezõgép de hangja nem jut el tudatomig. Idegességem egyre fokozodik. Mozdulataim teljesen görcsösé válltak és úgy izzad a kezem hogy állandóan magnéziáznom kell hogy le ne csússzak, pedig egyátalán nincs meleg. Még tíz méter a fal tetejéig, lassan az út nehéz mozdulatához is elérkezem: Óvatosan kinyúlok balra egy kis oldalfogásra, bal lábbal kitámasztok és már nyúlok is fel jobb kézzel egy kis függõleges repedésbe. Most jön a neheze: miközben jobb kezem enyhén ékelõdik a repedésben szép lassan átterhelek balra egy kis ferde peremre. Megvan ! Lenézek magam alá: az utolsó köztes már jó 5 méterrel alattam van. Érzem ahogy eluralkodik rajtam a félelem, a testem szinte már remeg. Szánalmas látványt nyújthatok itt ebben a VIII-as útban, amit máskor gond néllkül kimászok, akár lefelé is, de most valahogy mintha teljesen elvesztettem volna a kontrollt mozgásom felett. Vészesen közeledek az út végéhez, ahhoz a helyhez ahol a forgatókönyv szerint el kell rontanom egy mozdulatot és lezúgni mélybe. Mindezt úgy hogy az út felétõl nem akaszthattam a közteseket. Most szivesen megnyomnám a cancel gombot és hazamennék, vége, elmarad a produkció, nem tudom megcsinálni. Kérdõ pillantást vetek a többiekre: nem lehetne inkább ezt az egészet elfelejteni? Egyátalán tudják õk hogy miként érzem most magam? Vagy csak azt  hiszik hogy egy õrült vagyok akinek nem gond leugorni 20 métert egy 23 méteres falon. Pedig nem vagyok õrült és igenis félek És különben is kinek jutott eszébe ez a baromság … 
Elõzmények: 
 … hát igazából az én ötletem volt. Az egész úgy kezdõdött, hogy egy adrenalin-szegény napon könnyelmûen felajánlottam hogy az újság kedvéért szívesen ugrok egy nagyot. Bele se gondoltam milyen lessz állni a fal tetején, elengedni a fogást és lezúgni a mélybe. Mászás közben sokszor leesek, nagyon szeretek esni, de az más, olyankor nincs az az elõjáték, nem tudod hogy le fogsz esni, csak mászol, elrontassz valamit és már a levegõben is vagy. Nincs idõd félni és ílymódon csorbítatlanul élvezheted az esés örömeit. Ezzelszemben amikor önszántadból kell leesni, van idõd elmeditálni a helyzeten és ilyenkor a gondolkodás kifelyezetten hátrányos is lehet. Dehát racionális gondolkodással a félelmet le lehet gyõzni és néha tényleg megéri. Így hát ezt az ötletet is meg kellet valósítani. Szerencsémre bizonyos "vigyázó kezek" a Mountexbõl (közismertebb néven Ildi) felajánlottak erre a célra egy vadi-új cseh gyártmányú Montana tipusú kötelet, ami, mivel hogy még most is itt vagyok és írom ezt a cikket,  jól kiállta a próbát (aki egy ilyen teszt után esetleg még mindíg nem bízna a cseh kötelekben, annak inkább ajánlanám a sakkot…). Ezekután már nem volt visszaút, kijöttünk a "vesztõhelyre" elhelyeztük a fotósokat a falon és most itt vagyok, már csak egy pár méter van az út végéig de ebbõl a perspektívából már nagyon távolinak tûnik mindenféle racionális gondolkodásmód. Az emberen ilyenkor eluralkodnak az ösztönök, pontosabban az életbenmaradás ösztöne, ami esés közben jól jön de nagyon megnehezíti az azelõtti pillanatot. Tapasztalatból tudom hogy az ember ilyen, viszonylag rövid idejig tartó esés közben elveszti a kontrollt teste felett és az egyes végtagok irányítása teljes mértékben ösztönösen történik. Alapvetõen a sérülési esélyek ilyenkor hibátlan biztosítóláncot feltételezve két dologtól függnek: biztosítótársunktól és testünk perdületétõl melyett a sziklától való eltávolodás pillanatában szerzett. 
Hasznos jótanácsok kezdõ esõknek: 
Testünk perdülete érkezéskor némi problémát jelenthet (pl. fejjel lefele érkezünk meg stb.), ezen csak úgy tudunk segíteni hogy eséskor némileg, kézzel és lábbal ellökjük magunkat a faltól, lehetõleg olyan irányba hogy testünk semere se forogjon. Ez azért is hasznos mert ilyenkor egy két méterre eltávolodunk a sziklától és így csökken annak az esélye hogy valamelyik testrészünk zuhanás közben kontaktusba kerüljön a fallal. Zakó közben nyugodtan adjuk át magunkat az élvezetnek, ösztöneink úgyis, a lehetõségekhez mérten helyesen irányítják mozgásunkat. Ilyenkor további esélyeink már úgyis csak a biztosító embertõl függnek. Biztosításhoz mindenképp az úgynevezett dinamikus módszert ajánlom, feltéve hogy nem áll fenn annak a veszélye hogy páciensünk esés közben földet ér, vagy egy párkányon, esetleg más kiálló alakzaton fennakad. A dinamikus biztosítás lényege, hogy a kötelet a terhelés pillanatában hagyjuk megcsúszni a biztosítóeszközben, és sebességét csak egy két méter után csökkentjük nullára. Ilyenkor ugyan a szenvedõ fél nagyobbat zuhan, de sokkal puhábbat esik, ami azt jelenti hogy kisseb erõ éri a biztosítóláncot és emberünket is. Ilyen módszerrel a repülõ test forgását is tudjuk enyhíteni és kisebb lesz emberünk fal irányú sebessége mellyel, zuhanás végén a falhoz csapódik (ílymódon sok bokatörést és térdzúzódást el lehet kerülni). Dinamikus biztosításhoz célszerû testrõl, nyolcassal biztosítani (az un. Grigri nem alkalmas erre a célra), így a felfogandó energiát surlódási energiává és saját testünk helyzeti energiájává tudjuk alakítani. Ezt a folyamatot célszerü egy jólbiztosított, áthajló útban gyakorolni. 
Elméletbõl a gyakorlatba: 
Várj még egy percet - hallom fölülrõl, az egyik fotós még nincs pozicióban. Majdnem mondok valami csúnyát, de aztán visszafogom magam. Már le sem eshetek a kedvem szerint? Két kézzel kapaszkodom egy nagy fogásba, innen kell elugranom a szikla tetejére  úgy hogy nem foghatom meg azt. Hirtelen rámtör az a kellemetlen, leírhatatlan érzés: melegem lesz és egyfajta bizsergés jön rám. Nem tudom hogy perceket vagy órákat vagyok már ebben a pozícíóban. Az agyam küzd az ösztönömmel. Mintha nem is én lennék az, talán csak álom az egész, gyorsan legyünk túl rajta. Megfogadom hogy soha többet nem csinálok ilyet. A félelemtõl teljesen eltompultan érzem magam, a külvilág megszûnt létezni, csak én vagyok és ez a 3 centis perem amibe görcsösen kapaszkodom. Egy pillanatra fölülkerekedik az agyam és felparancsolja a lábam a lépésre amirõl el kell rúgnom magam. Innen már tudom nincs megállás, meg fogom csinálni. Megkönnyebülök, csak ne lenne ez a nyomasztó érzés. Mint egy kivülálló látom magam ahogy nyúlok a fal teteje fele. A szivem elérte a maximális pulzusszámot. Orditani szeretnék de nem tudok, az agyam íme elvesztette a kontrollt. Egy pillanatra mintha megállna velem az idõ, itt lebegek ég és föld között, de nem vagyok tudatomnál. Nem látom amit szemem lát, nem hallom amit fülem hall és nem ismerem mit agyam gondol, csak érzem azt a csodálatos és felfoghatatlan érzést. Vagy tán azt sem érzem!? Lehet hogy ez az érzés pont az érzések teljes hiánya? Nem tudom, de amikor, számomra meghatározhatatlan idõ mulva megérkezek és agyam ismét átveszi az irányitást, határtalan öröm fog el. A két másodperce elindított ordítás most mint örömujjongás tör ki belõlem. A becsapódásom abszolút fájdalommentesen történt, szinte kellemes volt. Félelmemet eufória váltja fel és a külvilág is kezd lassan beszûrõdni miközben leeresztenek a földre. Jólesik körülnézni a bányában: mindenki arcán felszabadult mosoly ül. Földetérve megölelem Krisztiánt, a biztosítótársamat, neki köszönhetem hogy csontjaim és izmaim megörizték eredeti állapotukat. Tudtam hogy benne bizhatok. Társaim kiváncsi kérdéseire szavak hiányában csak holmi kifejezéstelen jelzõket bírok dadogni minthogy "hû" , "örült jó", "hihetetlen" stb., de tudom hogy az érzés leírhatatlan és csak az fogja ismerni aki kipróbálja. 
 Még alig egy perce állok biztos talajon és az enyhe sokktól még remeg a lábam de az  agyam már játszik a gondolattal hogy ismét fölmásszak és leugorjak és ha csak két másodpercre is, de élvezhessem azt a "feelinget". 

Serényi Balázs