Istenes énekek, Bécs, 1633.
facsimile
![](ferendum0.jpg)
![](ferendum1.jpg)
|
FERENDUM
ET SPERANDUM
Forog
a szerencse,
Mit bízunk őbenne,
Semmiben nem állandó,
Csak ideig kedvez,
Tündöklő iveghez
Mindenekben hasonló,
Ki mint hogy eltörik,
Így ő is változik
S állapatja romlandó.
E
világi sok kincs,
Melyben semmi jó nincs,
Múlhatik szerencsétűl,
Tündöklő uraság,
Tisztbéli méltóság
Függ ennek erejétűl,
Ha megszűnik kedve,
Küld idegen földre
Régi lakóhelyétűl.
Rólam
vehet ebből
Mint egy szép tükörből
Magának minden példát,
Mert amint rám osztá,
Tő1em úgy elfosztá
Szerencse adományát,
Ki kedvemre éltem,
Kell immár szenvednem
Számkivetésnek kínját.
E
rossz csalárd világ,
Ki merő hamisság,
Engemet, jaj, mint veszte,
Mint halat horogra,
Úgy csala sok búra
Hízelkedő beszéde,
Étkével táplála,
Melyben rejtve vala
Iszonyú csalárd mérge.
Nem
is kerülöm el
Szentséges erkölccsel
Hízelkedő pohárát,
Nem jutván eszemben,
Hogy Isten mindenben
Jelenti igazságát,
Amint sok jóm után
Érzem immár nyilván
Istenemnek ostorát.
De
miért csudálom,
Isten dolga, tudom,
Hogy gonosz jóra fordul,
Vétkünket eltűri,
De reánk is küldi
Büntetését ostorul.
Segítséget tőlünk
Rántja, ha nem térünk
Régi gonoszságunkból.
Úgy
én bűneimért
Istenem engem sért,
Elhagyott és megutált,
Hatalmas emberek
Mindenütt üldöznek,
Ellenségem rám kiált,
Lesben megállanak,
Fejemnek akarnak
Szerezni szörnyű halált.
Mindentűl
megváltam,
Egyedül maradtam,
Barátim elhadtanak,
Iszonyú kősziklák,
Erdők, széles puszták
Fejemet lappangatják,
Idegen emberek
Engem elkerülnek,
Magok hozzám sem adják.
Éljek-é,
nem tudom,
Mert késik halálom
S kínaim nevekednek,
Kétségben essem-é
S halált szerezzek-é
Nyomorodott fejemnek?
Azt sem mívelhetem,
Mert elveszti lelkem
Haragja Istenemnek.
Tűrnöm
hát jobb lészen,
Mert még elölveszen
Istenem szent Fiáért,
Bűnöm elfelejti,
Pokolra sem veti
Lelkem, ki hozzá megtért.
Noha kereszt által
Keservesen próbál
Fertelmes életemért.
Szenvedem
békével,
Magamat is ezzel
Biztatom mindenekben:
Többet én megváltóm
Szenvedett, jól tudom,
Idvösségemért testben,
Nem egyedül vagyok,
Földön is nyomorgok,
Szenvedik ezt is többen.
Példáját
sokaknak,
Igyefogyottaknak
Látom árva fejemen,
Mert szerencséjekben,
Számkivetésekben
Részes vagyok sokképpen.
Kedves lakóhelyem
Távoly lévén tőlem,
Jut eszemben keserven.
Éktelen
kősziklák
Mint fészek, úgy állván,
Hazája Ulyssesnek,
Hosszú életénél,
Jó szerencséjénél
Tetszik lenni kedvesbnek,
Midőn azt óhajtja,
Hogy csak füstit lássa
Régi lakóhelyének.
Röpülő
madarak
Ő sszel ha távoznak,
Megjönnek ismét nyárban,
Úgy félelmes vadak
Messze ha elfutnak,
Térnek szokott barlangban,
Csak egyedül nékem
Nem szabad megtérnem
Örömem hajlékában.
A
tél mikor múlik,
Víg tavasz érkezik,
Föld mindenestül újul,
Levelekkel erdő,
Örvend a sík mező,
Virágokkal béburul,
Csak én, szegény lélek,
Sírok és kesergek,
Mert örömem nem újul.
Nyughatatlan
sok gond,
Ímé, annyira ront,
Hogy nemsoká megemészt.
Ha nem szánja lelkem
teremtő Istenem,
Sok bú s siralom elveszt,
Sőt én ellenségem
Csudálja, hogy engem
Az föld is el nem sillyeszt.
De
megszán Istenem,
S ennyi sok siralmim,
Tudom, jómra fordulnak.
Múlnak óhajtásim,
Noha most könyveim
Szemeimból csordulnak.
Mint Nap eső után,
Így bánatim után
Órömim megújulnak.
Véget
ér, elhittem,
Az idő mindenben,
Bánatnak vége szakad.
Nagy erős kősziklák
Idővel romolnak,
Idővel tenger apad,
Így sok ínségimnek,
Számkivetésimnek
Idővel vége szakad.
Mikor
a madarak
Fákon fészket raknak
Tavasszal zöld erdőben,
Béjárván sok földet,
Bujdosó fejemet
Megnyugotám egy völgyben,
Ezeket úgy szerzém,
Igyemet kesergém
Az ezerhatszáznégyben. |
Istenes énekek, Bécs, 1633.
betűhű szöveg
IGEN SZEP ENEK, EZ
két szónak bötüjéböl álván.
Ferendum & Sperandum, Autore in-
certo.
FOrog
az szerenche mit bizunk ö benne semmiben nem állando, Chak ideigh
kedvez, tündöklö üveghez mindenekben hasonló, Ki mint hogy el törik,
igy ö-is változik állapattya romlandó.
Ez
világi sok kínch mellyben sem-
mi jó ninch mulhatik szerenchétöl, Tündöklö Uraság tisztbéli méltóság
függ ennek erejétül, Ha meg szünik kedve küld idegen földre régi lakó
hellyétül.
Rólam
vehet ebböl mint eggy szép
tükörböl magának minden példát, Mert az mint rám osztá töllem ugy
el rántá szerenche adományát, Ki kedvemre éltem kell immár követnem
számki vetésnek kinnyát.
Ez
rosz chalárd világh, ki merö hamisság engemet jay mint veszte! Mint
halat horogra, úgy chala sok búra hizelkedö beszéde; Etkével táplála,
mellyben reyt iszonyú chalárd mérge.
Nem-is
kerülém el szentséges erkölchel sok hizelkedö szavát, Nem jutván eszemben
hogy Isten mindenben jelenti igasságát, Az mint sok jóm után érzem
immár nyilván Istenemnek ostorát.
De
miért chudálom Isten dolgát tudom hogy gonosz jóra fordúl, Vétkünket
el türi de réánk-is küldi büntetését ostorül, Segitségét tölünk rántya
ha nem térünk réghi gonosságunkból.
Ugy
én büneimért Istenem engem sért, el hagyot, és megh utált, Hatalmas
emberek mindenüt üldöznek ellenségem rám kiált, lesben megh állanak
fejemnek akarnak szerezni szörnyü halált.
Mindentül
el váltam, egyedül maradtam barátim el hadtanak, Iszonyu kösziklák,
erdök széles puszták fejemet lappangattyák, Idegen emberek engem el
kerülnek, magok hozzám sem adgyák.
Ellyeké
nem tudom, mert késik halálom, s-kinaim nevekednek, Kétségben essemé?
s-halált szerezzeké nyomorodott fejemnek? Azt sem mivelhetem, mert
el veszti lelkem háragja Istenemnek.
Türnöm
hát jobb lészen, mert még
elöl vészen Istenem szent fiáért, Bünöm el feleyti pokolra sem veti
én lelkem, ki hozzá tért, Noha kereszt által keserve sen próbál fertelmes
életemért.
Szenvedem
békével magamat-is ezzel biztatom mindenekben, Többet én meg váltóm
szenvedett jól tudom idvössé gemért testben, Nem egyedül vagyok földön
ki nyomorgok szenvedik ezt-is többen.
Példáját
sokaknak igye fogyattaknak látom árva fejemen, Mert szerenchéjekben
számkivetésekben részes vagyok
sok képpen, Kedves lakó helyem távóly levén tölem jút eszemben keserven.
Ektelen
kö-sziklák mint fészkek ugy álnak, hazája Ulyssesnek, Hoszszu életével,
jó szerenchéjével tetczik lenní ked vesnek, Midön azt ohajtya hogy
chak füstit lássa régi lakó helyének.
Repüllö
Madarak ha öszszel távoz-
nak, megh jönek ismét Nyárban, Vagy
félelmes vadak meszsze hogy-ha futnak térnek szokot barlangban, Chak
egyedül nékem nem szabad meg térnem örömöm haylékában.
Az
Tél mikor mulik vig Tavasz érkezik föld mindenektöl újúl, Levelekkel
erdö, örvend az sik mezö, virágokkal bé borúl, Chak én szegény lelek,
sirok és kesergek mert örömem nem újúl.
Nyughatatlan
sok gond, imé annyira ront hogy nem sokká meg emészt, Ha nem szánnya
lelkem teremtö Istenem, sok bú siralom el veszt, Söt én ellenségem
chudállya hogy engem az föld-is el nem sillyeszt.
De
megh szán Istenem, s-ennyi so
siralmim tudom jóra fordúlnak, Mulnak ohaytásim noha most könyveim
szemeimböl chordúlnak, Mint Nap essö után igy bánatim után örömim
meg újúlnak.
Véget
ér el hittem az üdö mindenben bánatnak vége szakad, Nagy erös kö sziklák
idövel romolnak, s-idövel Tenger apad, Igy sok inségemnek szám-kivetésemnek
idövel vége szakad.
Mikor
az Madarak fákon fészket
raknak Tavaszszal zöld erdöben, Bé járván sok földet, buydosö fejemet
meg nyugotám eggy völgyben, Ezeket igy szerzém igyemet kesergém, az
Ezer hat száz négyben.
|