Zrinyi Miklós: Elegia

Elég volt Istennél Ábrahám jókedve,
Fiának halála mert meg volt engedve,
Másképpen vagyok én Istentől büntetve,
Avagy talán inkább Istentől szeretve:

Meglátta kis Isákot és megszerette,
Kar angyalok köziben el is intette,
Ezt az áldozatot Mennyben helyheztette,
Paradicsom kertiben űtet tétette.

Tudom miért köllött most szintén az Úrnak
Paradicsom kertben kisvirág Isák:
Tavasszal ugyanis virágot plántálják,
Űtet is most ültetik kisded angyalkák.

Virágjában megmarad mindenkor ottan,
Itt penig az földön lett volna hervadtan;
Ottan örök öröme neki az Úrban,
Itt bűbánot űtet verné világban.

Ebben csak egy ok van,
Azkit én szűvem bán:
Hogy nem értem gyümölcsét,
Urának hazának
És nagy Jehovának
Hadd talált volna kedvét,
Mint pálmafa termett,
Úgy őneki kellett
Elröndölni menését.

De heában sírok,
Utánna óhajtok,
Fátum irígy énnekem,
Hogyha emberkorban
Ő juthatott volna,
Azt bizonnyal elhittem:
Ő Zrini jó névvel,
Vitéz magyar kézzel
Kedvet tett volna nekem.

Így akarta Isten,
Az ember mit tegyen?
Vele nem pörölhetni,
Az mi dolgunk nem más,
Csak mind pironkodás,
Mindent el kell szenvedni,
Mind jóért, körösztért
És bal szöröncséért
Az Istent köll áldani.

Ím mast ifjadik megvénült esztendő,
Tavaszra fordula téli kemény üdő,
Újul föld, frissül víz, vigadik az erdő,
Teli szép madarakkal magas levegő.

Az szép fülemile sírással, úgy tetszik,
Régi bánatjáért hogy panaszolkodik,
De nem: hanem méginkább ű vigadozik,
Hálát Istennek ád, verssel imádkozik.

Ah, az én tavaszomat irígy elrontá,
Szerencse sőt még inkább télre fordítá,
Derült szemeimet esőnek bocsátá,
Jéggel én szűvemet, s búval beburítá.

Gyöngyöm, madárkám, kicsin fülemilém,
Ah, igen hirtelen elröpüle tűlem,
Az énnékem vala minden reménségem,
De mint könnyű árnyék elkele előlem.

Így számlálom vala az én jövendőmet,
Hogy sok üdő múlván ez megvált engemet,
Hogy követi, meg is haladja versemet,
És szegény hazánkért igyekezetemet.

Zengőbb trombitával magyar vitézségét,
Fogja énekelni erős kar erejét,
És hogy ű is osztán érdemellen illet,
Kinek énekelhessék cselekedetét.

Ah, szép fülemilét az irígy halál
Lecsapá kebelemben szörnyű kaszával
Isákot, mely vala, mint egy szép virág szál,
Kertek szépségére mely oly gyönyörűn áll.

(1653 k.)